Kun-Halas, 1898 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1898-09-18 / 38. szám
Szeptember 18. KUN-HALAS. 1898. Erzsébet jó nagyasszonyunk, édes királynénk temetése napján, tegnap városunk közönsége is gyászünnepélyt rendezett, a miről a következőkben számolunk be: Reggel nyolcz órakor a rom. kath. templomban tartatott gyász-isteni tisztelet, a melyen a város képviseletében a tisztviselők, a bíróság, az adóhivatal s a testületek is megjelentek, szomorú templom- járás, ahol egy nemzet gyásza fohászkodik mélységes bánatában a magos Istenhez. A közgyűlésben. Délelőtt 9 órakor a város képviselete gyűlt egybe az uj közgyűlési teremben, a hol nagyszámú közönség részvétele mellett a magyar királyné emlékének áldoztak. Vári Szabó István polgáraié ster a következő — mélyen átérzett beszéddel nyitotta meg a közgyűlést: T. képv. közgyűlés! Kedves hazánk önállóságának. alkotmányunk visszaállításának egyik fő tényezője, a magyarnemzetnek szeressel^ önzetlen támasza pártfogó védangyalaPlrzsóbetO cs. és kir. Felsége most már Istenben megboldogult dicső nagy királynénk megrendítő halála alkalmából felismerhetetlen fájdalmunknak, hogy nyilt- kifejezést adhassunk, hogy a mély fájdalomban mindannyian egyek legyünk, össze hívtam e rendkívüli közgyűlést és a midőn szomoru szívvel megnyitom, kérem a képviselő urakat, hogy a gyász ünnepély tárgyát képező tanácsi indítványt, mely előadó Dr. Babó Mihály által paren- telvafog felolvastatni, hallgassák meg és fogadják el. A „КШГ-HALAS“ TÁUCZÁJA.. Jaj, hol lelek ón szót E szivtópő dalra: „Király-asszony kertje Kivirult hajnalra . . .“ Mennyi sok szép virág: Piros, fehér rózsa, — Koszorúba kötözgetik Gyászos koporsóra. Meghalt a királyné, A mi édes anyánk! Oh, mintha a mennybolt Szakadna le reánk! Mintha millió tőr Járna a szivébe: Úgy sir, úgy kesereg Hunnia bús népe. Meghalt, meggyilkolták! . . Elnémul az ének, Zokogásába vész Árpád nemzetének. Sir az egész nemzet Es meg se mondhatja : Vájjon érte sír-e, Vagy — magát siratja?! Mosgay Gyula. Utáuna Dr. В a b ó Mihály városi főjegyző a következő gyász beszéd kíséretében terjesztette elő a tanács javaslatát: Mélyen tisztelt közgyűlés! Egy név van följegyezve a gyász szegélyű meghívóra, melynek folytán összejöttünk, hogy lerójuk a kegyelet adóját; egy név, melynek hallatára milliók szive dobban meg; egy név, melynek személye- sitője még élt, szeretet és tisztelet által környezve nemes szive és lelkülete által ismételve emelkedett fel a királyi trónra nem azért, hogy fényben tündököljék, hanem azért, hogy fenséges cselekedetei és kimagasló erényei által népének édes anyja, nemzetünknek igazi őrangyala légyen. Erzsébet Ő Eelsége a szeretett királyné nincs többé; a mily tüneményszerű volt élete, ép oly megdöbbentő a borzasztó halál, mely tőlünk elragadta. Az a gyilkos tőr, a mely Géniben.szivét átjárva őt anynyi fájdalomtól szabadította meg, a népek millióinak szivébe ütött gyógyíthatatlan fájó sebet, de elválaszthatlanul egyesitette az élőket a nagy halottal azért, hogy az ő emlékezete örökre fenn maradjon, örökké! mert méltó reá, hogy feledésbe soha ne menjen. Ebben a teremben lévők mindegyike tudja ki volt hazánknak Erzsébet királyné, nagy tettei önmagukban kirdetik nevét s fényes lap leend az Magyarország históriájában melyre a történet iró azokat följegyezni fogja; a meghatottság és a gyász mélységes volta lehetetlenné teszik az ő élete mozzanatainak ocsetelósét, annyi azonban bizonyos, hogy a magyar nemzet méltán siratja őt a felséges asszonyt, kiváló nőt és kitűnő anyát. De csillapítsuk fájdalmunkat, tűrjük azt ő érte, ki tűrt szenvedett annyit, amennyit csak az ő nagy lelke és mélyen érző szive bírhatott el, s áldást rebegve hült tetemére, enylniletet kivárnia Felséges királyunk s fenséges családjának — kérem és indítványozom, hogy fogadjuk el a tanács javaslatát, azzal fejezzük ki azt a honfiúi bánatot, melyet szív és lélek szerint ére- ziink 0 Felsége Erzsébet királyné váratlan elhunyta felelt. Legyen áldott a jó királyné emlékezete! A bujdosó királyfi, meg az édes anyja. Este vau, leszállt a nap, az aszultivön harmat csepp remeg. Elfáradt a kasza és fáradt a munkás-kéz is, a mely tartotta a kaszát. A falu népe kiül az utczára, a béliugató ákáczok hosszú árnyékában pihenőt tart. Nappal holt a falu, este rándulok egy kis sétára; mert nyaranta csak ilyenkor beszélgethetek veled, édes anyaföldnek romlatlan gyermeke, én drága véreim! A fiatalság nótára gyújt, az öregje mesét szövöget, az apró-népség szent áhítattal szivja magába a mesét, mint a szomju föld a langy permeteget. A bujdosó királyfiról, Rudolfról szól a mese. * * * * — Akárki mit beszól, nem halt meg a királyin És hiába mondom, hogy ott pihen ő a bécsi kapuczinusok kriptájában; itt hagyott bennünket, csak a szeretete maradt velünk; meghalt ő, csak az emléke él közöttünk. A kisbiró- val, meg a harangozóval sikerült nagynehezen elhitetnem, hogy a föld mozog, a nap pedig egy helyütt áll: de hogy a királyfi meghalt, azt ugyan nem hiszi senki sem. — Nem halt meg, hanem bujdosik a királyfi. A németek megharagudtak rá, mivelhogy lelke egész teljességével szerette a magyart. Itt jár közöttünk álruhában,' hogy szemtül-szembe lássa, megismerje ajunkat-bajunkat. Egyszer csak eljön, elfoglalja trónját, bogyógyitja fájó sebeinket, letörli keserű könnyeinket,; boldoggá teszi a magyart. Hej! mert annak az igazságnak, a melyet Mátyással sirba tettek, Rudolfban kell feltámadnia. Es hisz, remél, epekedik és imádkozik a magyar .... — — Azt is beszélik itt nálunk Somogy- ságban, hogy jó öreg királyunk belefáradt az uralkodásba; galamb-ősz fejére igen ránehezedik a korona. Haragszik a miniszterekre, hogy mért raknak annyi terhet a nép vállára, — s várja, egyre várja a fiát. О maga elment volna már a keresésére, de nem engedik az ország dolgai, elküldte hát a feleségét, — Menj el Erzsébetem, édes óletpárom, A néma csendben meghallgatott ezen em- lókbeszód után a főjegyző elfogadásra a tanács következő indítványát ajánlotta: 1. Erzsébet királyné Ő felségének dicső emlékezete a képviselő testület jegyzőkönyvében örőkittessék meg. 2. A hála és kegyelet, jeléül Erzsébet királyné mellszobbra rendeltessék meg s helyeztessék el a közgy ül és d isz tér m é b en. 3. A felséges asszonynak Budapesten állítandó szobrára Halas város és közönsége részéről lOOfrt utalává- nyozlassék ki. 4. A magyar nemzetet ért gyász külsőjeléül hivatalos levelezéseknél 6 hónapon át fekete pecsét használtassák. A tanács ezen indítványát a közgyűlés eyyhangulag elfogadta s ezzel a szomoru közgyűlés véget ért. A főgimnáziumban. A város közönségének részvéte után a főgimnáziumi ifjúság tartotta meg gyász-ünnepélyét. Az ifjúság élén a tanári karral teljes számban megjelent. Az ünnepélyt az ifjúsági énekkar nyitotta meg Balogh László ónektanár vezetése mellett a „Hymnus“ első énekszakának éneklésével. A hallgatóság megrendült lélekkel hallgatta végig az egek urához emelkedő fohászt. A „Hymnus“ éneklése után az ünnepi beszédet V д s s Árpád tanár tartotta, a ki körülbelül a következőket mondotta: Volt egy város bevonva feketével, az emberek jártak-keltek, benne némán zordonan mint valami árnyak. Es ha kérdezte valaki a néma csend, a mély gyász okát, sóhajtva beszélték, hogy éltető forrásuk erére egy szörny tette halá - los kezét és mióta vizük nincs — nincsen életük. — Innen ered gyászuk. Ez csak regében volt. ón nem bánom most már hadd haragudjék a német! Keresd fel, hozd haza a fiunkat: úgy sir, úgy kesereg a magyar nép; legyen meg az öröme. — Elindult a király-asszony, a jó édes anya, fiának keresésére. * * * .... És megtalálta őt! Mindnyájan íéijajdulunk erre a hírre, hitünkben megrendülve, kétségbeesetten kiáltunk az egek kárpitja felé: — Van-e még a magyaroknak Istene?! ❖ ❖ ❖ .... A bécsi kapucinus-atyák kriptája ajtaján csikorogva nyílik a zár, tompa harangszó zúg: nemzetek gyászszal, fájó zokogással kisérnek egy koporsót. Az áldott lelkű királynét, Erzsébetet, a mi édes jó anyánkat temetik. így találta meg a király-asszony az ő gyermekét .... * * ❖ Mikor elterjedt falunkban agyászbir, hogy egy gaz lator szentsógtelen keze tőrt merített a fájdalmas anya szivébe, mindnyájan sirtunk, én lemondó gyászszal, a nép reménynyel. A nép lelkében az a hit támadt: •— Most elő kell jönni a királyfinak, ő jó fin, hát csak nem maradt el az édes anyja temetéséről. ❖ ❖ * .... Eltört az utolsó árbocz, oda a végső remény is! Megtörve, vigasz nélkül állunk a koporsónál. Isten! Ha elvetted reményünket, növeld, öregbítsd a mi szeretettinket, hogy ez adjon némi kárpótlást jó öreg királyunknak a nagy veszteségért; küld le Uram, vigasztaló szent lelkedet a királyra és az ő hűséges magyar népére! A mi édes jó anyánk áldott emléke pedig honoljon mindörökre szivünkben! Mosgay Gyula.
