Kun-Halas, 1898 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1898-08-07 / 32. szám
II. évfolyam. 32. szám. Kun-Halas, 1898. Augusztus 7. KUN-HALAS TÁRSADALMI HETILAP. 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Előfizetési ár: egész évre 5 frt, fél évre 2 frt 50 kr., 8 hóra 1 frt 25 kr. Nyilttér: 3 hasábos petit sor 10 kr SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Fő-utcza 1254. Megjeleli minden vasárnap. Egyes szám ára 10 kr. / Esz n é 1 к ii 1. I. Felütötte agy velő nélküli fej'ét a szűkkeblűség a f. hó 3-án megtartott városi közgyűlésen. Szembeszállt a világossággal, a haladással, a tömérdek sötétfejűség. Mi természetesebb, minthogy a felvi- lágosodottság, melynek vakmerőén útját akarta állni, megdögönyözte s letiporta, a honnan feltámadt, — vissza a porba. Múlt számunkban „Converzió“ ez. megjelent czikkünkbon nagy érdeklődéssel kérdeztük, hogy vájjon kinek lessz bátorsága a közvélemény óhaja ellen síkra szállani. A gyászmagyarkák közül először Gyulai Isfván repült ki a porondra egy spanyol viador elkeseredettségével. — Dühösen atakirozta, hogy neki nem kell converzió, se vasút, vegyék le mind a kettőt a napirendről, ne bocsájtkozzék a képviselő-testület még a tárgyalásába se! Mivel Gyulai uram a közügyért való küzdelmünket szélmalom harcznak tekinti s mivel ő a mi álláspontunkkal szemben állva, nekünk hadat üzenve, okosabb akar lenni, kénytelenek vagyunk az ügy érdekében a Gyulai Istvánok, Árvái Misák s társaik által képviselt irány- n а к nehány igazmondást szemük közé mondani. Egy kicsit lefotografáljuk őket, hogy meglássák a kívül állók: mit miveinek ott bent a gyűlésen a nép választottjai, a nép tribünök. Le akarják a napirendről vétetni minden tanácskozás nélkül azt a két legfontosabb tárgyat: a converzió és a vasút ügyét, a mely ez időlcg e város szive verésébe nyúlik be. Ok ne m а к а г n а к t a- nácskozni a felett, hogy mi módon lehet a város közterheit enyhíteni s miként lehetne a gazdálkodását észszerűbbé tenni. — Szerintök nem érdemes beszélni arról, hogy az adózó polgárok vállairól a közterhek egyrészét, miként lehetne levenni; hogy anyagi áldozatok nélkül, a polgárok megadóztatása nélkül mily hasznosat s mily jót lehetne e városnak s lakosságának létesíteni. — Nekik ez Wurst. A közgyűlés két legérdekesebb tárgyának nekirontanak, — mint bolond tehén a fiának, hogy fellökjék. Azt mondja a közmondás, hogy van józan paraszt-észjárás. Ez kétségtelen igazság, hanem az is bizonyos, hogy ezeknek az embereknek észjárásuk nem paraszt-észjárás. Tehát akkor minek vegyük az ő gyászos szereplésüket? Az utolsó közgyűlés szomorú tapasztalata azt a meggyőződést érlelték meg bennünk, hogy az ő működésük olyan, mint a mesebeli fülesé, a mely széles jókedvében egyszer oroszlánbőrbe bujt. Nagy merészen riogatta a járó-kelőket, de a ki meghallotta a hangot, az tudta, hogy az a bő r nem jelent semmit. — Kinevették! Mi is csak nevetni tudjuk, midőn Gyulai uram és companistái a converzió és a vasút ügyét öblös hanggal akarják elriasztani a napirendről, mert tudjuk, hogy arra képtelenek, mert ma már egy döglött oroszlán-b őrétől senki meg nem ijed. — Azonban egy jó tanácscsal szolgálunk nekik, azzal, hogy mindig okosabb dolog, — hogy ha valaki mihez АДТШ-HALAS^TÁECZÁJA. Boszniáról. Irta: Kozics Zoltán. (Folytatás.) A nép kereset forrása ma is főleg az állattenyésztés, különösen a kecske és juh tenyésztés. Kisebb mértékben űzik a szarvasmarha és lótenyésztést is. Annak magyarázata, hogy ez utóbbiak tenyésztése, melyek pedig nagyobb gazdasági haszonnal járnak, mint amazok, nagyobb mérveket ölteni nem tud, a legelőre alkalmas területek mostoha elhelyezésében keresendő. A hegyoldalakban ugyanis ritkán akad egy-egy foltocska zöld legelő, mert a hegylábak és hegyoldalak túl nagy része kőbányából áll s alkalmas legelő inkább csak a hegytetőkön kínálkozik, melyek legnagyobb részt 500—1000 méter magasságban lévén, a nehéztestü szarvasmarhákkal vagy lovakkal oda feljutni, nem lehet. Az állattenyésztés czólja, általában csak a közvetlen szükségletek kielégítésére irányul, állatokkal űzött kereskedésnek — mondhatni — nyoma sincs. Pedig dús legelőkben nincs hiány, de a népben nincs vállalkozási szellem, nincs meg a vagyonszerzés utáni vágy. De meg a nép rendkívül lusta, dologtalan, nem adja magát olyan vállalatokra, a melyek nagyobb körül tekintést, állandó szorgalmat és felügyeletet igényelnének, inkább naphosszat elüldögél azokban a kis fabódékban, melyben az ő kedvencz nemzeti italát, a törökkávét mérik. Ilyen kávémórós csaknem minden második házban található. Ez a kávé megfelel a mi fogalmunk szerint annak a fekete kávénak, melyet a gazdasszony még nem szűrt meg, a melyet az aljával, felkeverés után, együtt tálalnak fel. De ez a kávé — melyet egyenesen Arabiából szereznek — sokkal jobb a mienknél, igen finom zamatu, magában véve is édes, mely ezu- kor nélkül is igen kellemes ital. Olyan mennyiség belőle, mint nálunk a „piccolo“, 2 krba kerül czukorral együtt, azért az árért tehát, melyért mi csak egy piccolót kapunk, ott annyit ihatik az ember, hogy a Mekkák Mekkájában képzeli magát. Csodálatos azonban, hogy kávé nénikék ennek daczára nincsenek, hanem kávé bácsikák annál többen, akik a „Korán szavára“ hivatkozva, eltiltják hölgyeiket az e fajta nyilvános élvezetektől, mig maguk kártya, vagy domino mellett reggeltől napestig „piccolóznak“ a „Narodna Kafana“-ban, mint a hogyan a kávésbódók magukat nevezik. Az a török, a ki a nap leszálltával a hegyekből kecskéivel, juhaival, vagy az erdőkben vágott fával, mit a ló oldalára kötöz, leballag czigaretta szóval, nem állhat ellen a „Narodna Kafana“ csábitó hivogatásának, fiity- tyent egyet a nyájnak, az megáll egyszeriben lovastól együtt, ő pedig a legmélyebb rezignatió- val, beviszi fehér-piros turbánját a „Kafanaba,“ nem is szól, hogy mi kell neki, tudja már a kávés, oda teszi elébe, megissza, int egyet ősz fejével, ott a másik csésze is s ez igy megy tovább. Ott ül sokszor órahosszat, de egy szót sem szól, sokszor 15—20 ül egymás mellett, de egy árva szót sem lehet tőlük hallani, mintha csupa néma emberek lennének. Elgondoltam sokszor, ha közibük vetődtem : „de más volna itt az élet“, ha.. t. i. az az otthonhagyott is itt lenne, majd hangos lenne a becsali csárda. Általában véve igen szűkszavú, kényelem- szerető nép, a mely megél naponként nehány szóból. Még a kereskedő része is, ha oda megy az ember a vásáros bódéjához, nem köszön, meg- nem mozdítja keresztbe rakott lábait, melyekre helyezkedve a földön guggol, hanem csak mereven néz a vevőre s mikor az az ujján megmutatja, hogy hogy hány „szekszerlit“ vagy „gul- dent“ akar a portékáért adni, ahhoz képest, a mint megvan elégedve az ígért árral, vagy nincs, int a kezével, hogy tegye vissza a vevő az árut, vagy pedig tunyán, egyet sóhajtva, felkel a guggolásból s int az egyik kezével, hogy vigye a vevő az árut, a másik tenyerét pedig nyújtja az áráért. Az apró portékával való kereskedést nagy előszeretettel űzik. Különösen a bocskorokkal, nyereggel, csibukkal, dohánytárczákkal, a czigaretta szívók ezerféle nemével, régi fegyverekkel, a nőik által sajátkezüleg szőtt könnyű ruhaszövetekkel s azzal az arany szálakkal dúsan ki- himzett papucsokkal és női mellénykékkel, melyeket utánozhatlan bájjal tudnak azok ékíteni. Ä vásárló idegeneknek a vásárlás végeztével, a bódé egy rejtett helyéről, oda nyújtanak egy ujjnyi vastagságú üveget, e szóval: „pariim.“ Ez az ő büszkeségük, a rózsa-olaj, melyet Konstantinápolyból, vagy Szmyrnából kapnak. Olyan erős illata van ennek az olajnak, hogy a vastag üvegen keresztül is erősen átérzik s ha a ruhához egy varró tű bele mártott hegyét oda dörzsöli az ember, két-három napig is érzik az a kimondhatlan bájos, kábító és mégis izgató illat. Hogy az ember erről az illatról fogalmat
