Kun-Halas, 1898 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1898-08-07 / 32. szám

Augusztus 7.

К U N - Н A L A S.

1898.

nem ért, vagy valamit felfogni nem tud,

— ha alihoz nem szól, mintha tücsköt,

— bogarat összekaratyol.

A villam világítás.

Városunk intéző köreit már hosszabb idő óta foglalkoztatja közvilágításunk javításának kérdése, s e tárgyban úgy a közgyűlési teremben, mint a közélet egyéb köreiben s a helyi sajtóban — e lapok hasábjain — nem egy ízben volt alkalmunk pro et contra véleményekkel találkoznunk. Hallottuk a villám világítás létesítését óhajtó indítványt a képviselő-testület kebelében mintegy egy óv előtt elhangzani s hogy ez annak idején a közóhaj kifejezése volt, azon körülmény látszik bizonyítani, hogy egyébként épen nem bőkezű képviselő-testületünk a jámbor óhajtás kényelmes teréről az anyagi áldozatok terére lépve, a villamvilágitás lótesittietóse czéljából hajlandónak nyilatkozott évi költségvetése keretében a közvilágítás költségeit 25°/0-al felemelni s e ezélra az eddigelé szükségelt 1600 frt helyett évenként 2000 frtot fordítani.

A ki ismeri jelenlegi közvilágításunk mizériáit s kinek e mizériák nem egy estéjét vagy éjszakáját rontották meg, aligha lesz elragadtatva az áldozatkészség nagyságától, mert ez által épen nem látandja biztosítva azon óhaja kielégítését, hogy elvégre oly közvilágítás létesit- tessók városunkban, mely nem csak papiroson s az évi budgetben létezzék, de a valóságban is fényt áraszszon a sötétségben s vezérlő szövét- nekiil szolgáljon a haladás utján akkor is, ha e haladás városunk szerény körén belül kíván maradni. E pessimistikus nézetekkel szemben azonban nem csekély jelentőségűnek látszik azon körülmény, hogy e lépés a haladás terén a polgárságnak épen azon köréből indult ki. mely eddigelé mindenkor és mindenben megvolt elégedve „a régi jó idők“ intézményeivel s állandó és csaknem törhetlen ellenzékét képezte minden újításnak, főleg ha ezen újítás — lett légyen az bármily üdvös és hasznos — az eddiginél nagyobb anyagi áldozatot követelt.

Épen azon körülmény, hogy aszóban forgó indítvány a most említett „maradiság“ köréből vottetott felszínre, bizonyítja azt, hogy közszükség érzetéből fejlődő közóhajt fejez ki s — ha nem tévedünk — ez nyujtand biztosítékot arra nézve, hogy e kérdésben, ha azzal — miként értesülünk — a közel jövőben érdemileg foglalkoznunk keilend, azon szigorú tárgyilagossággal, körültekintéssel s előrelátással, a jóakarata fűszerezzen magának, képzelje el, hogy száz és száz legillatosabb rózsa kisajtolt leveleiből csak egy csepp rózsa olajat nyernek, abban a csepp- ben tehát benne van sok száz legfinomabb rózsa illatának essentiája. Hanem egy csepp belőle itt is közel 15 krba kerül. Ez az úgynevezett „hárem illat“ amint hallottam, mert e tekintetben a Személyes tapasztalat szerzés lehetősége ki van zárva, lévén oda „idegeneknek tilos a bemenet.“

Ha már a háremek küszöbéig elértünk, beszéljünk egy kicsit a nőkről.

A török nőkről tapasztalatokat szerezni nem lehet a magunk fajta „schwábák“-nak, mint a hogy minket elkeresztelnek. Az utczán mélyen lefátyolozva járnak. Az asszonyok különösen az öregje, fekete bugyogóban és derékban, fején kendő helyett sűrű fekete szövet, melyen elől, a szemek és száj előtt, világosabb szinti, sűrű szövet van. A liatal asszonyok hasonló öltözetben, csakhogy megismerhetők arról, hogy világos, leginkább virágos szövetű ruhában járnak. A leányok pladó — 12 éves korukig — fedetlen arczczal járnak s addig láthatja csak őket a kiváncsi idegen. Olyan bájos tejfehér arcza van a legtöbbnek, szende nézése, aranyszőke haja, mély tüzű fekete, vagy ábrándos kék szemei. Haját, mely a legtöbbnek csípőn alól ér, leereszti, fejetetején megszólalja bogiáros, száz és száz szinti üveggel díszített pártájával, képzeljünk ehez virágos selyemből készült bugyogót, mely a bokákon meg van szorítva s látni engedik a színes bőrből készült, piros-, kékszalagokkal megkötött parányi bocskorokat, vagy f'énymá- zos íólezipőt és benne levő parányi lábakat, képzeljük hozzá a kiváncsi nézést, melylyel az idemogatás azon mérvével fogunk találkozni az illetékes körök részéről, melyet e fontos közór- dokii kérdés helyes, a közóhajnak mindenben megfelelő megoldása méltán megkövetelhet.

Tagadhatlan, hogy a kérdés taglalása, tárgyalása s az annyiunk által óhajtott ^ megoldás a gőz és villamosság korához nem méltóan, oly lassan halad előre, hogy az még talán a reménybeli „majsai vasut“-nak is becsületére válnék. Csaknem egy óv lefolyása alatt a fentebb jelzett első lépésnél csupán annyival jutottunk előbbre, hogy a jámbor óhaj megvalósítására szükséges intézkedések helyett megnéztük s lehetetlenné tettük az acetylén világítást, lelkesen biztattuk egymást sajtóban s magánkörben a villamosvi- lágitás érdekében, előjegyeztünk nehány száz lángot a fényesebb jövő reményében, azután „rebus bene gestis“ megpihentünk s megpihentek szépen a jelentkezések ivei is valamely nyugalmas fiók félreeső zugában, várva az óhajtott feltámadás szép napját.

Nem keressük: ki mennyiben volt oka e késedelemnek vagy káros halogatásnak, nem keressük pedig annál inkább, mert — mint halljuk — már a legközelebbi jövőben városunk elöljárósága által a már széles körben megindított mozgalom határozott s kívánt irányba terelve, a fontos kérdés minden oldalról megvilágítva, kimerítően tárgyalva s teljesen előkészítve városi képviselő-testületünk elé kerülend.

Ez okból s a teljes tájékozás czéljából szükségesnek látjuk e kérdéssel újból foglalkozni s a következőkben e kérdés nehány megvilágításra váró részét bővebben tárgyalva, erőnkhöz képest hozzájárulni a kérdés tisztázásához s lehetőleg biztosítani az óhajtott sikert, melynek elérése — azt hisszük — mindnyájunk óhaja s mindnyájunk törekvésének tárgyát képezi. — S. —

(Folyt, köveik.)

f

A11 i tsuii к közraktára к at.

Jól mondták a jó régiek, hogy a „szerencsétlenség nem jár egyedül.“ Nem biz az, keres társat, hogy annál erősebben éreztesse súly toló csapását. Ez év tavaszától egész júniusig duzzadt a remény vitorlája, öröm volt a határban kint járni, minden szép, minden gazdag volt, bő termésre volt jogosult a remény.

Azonban az időjárása megnehezedett felettünk, a remény aláhanyatlott, s középen aluli terméssel fizetett az esztendő.

Országunk több részében az elemi csapások közreműködtek arra, hogy az aratás sok kívánni valót hagyjon beteljesületlenül. így a szegent azzal a bájos szent tudatlansággal kíváncsian megbámulják, azt a természetességet, mely mutatja, hogy érzi az ő szépsége hatalmát s előttünk áll a török lány, (Allah bocsássa meg bűnömet, hogy lemertem festeni) akit talán már holnap oda tűz háreme legszebb rózsájának egy öreg basa s azután ezt a bájalakot többé ember lia — a tulajdonos kivételével — nem láthatja. Ez időtől fogva elfödi arczát s ha holnap elmégysz mellette, talán csak azokról a kivillogó fekete gyémántokról ismered meg, melyek a finom muslin areztakarón keresztül kitüzelnek. De ezt is vajmi ritkán látni, mert hacsak váratlanul nem lép eléjük az ember, ők, mihelyt észreveszik az idegen közeledtét, bármily sürgős legyen is a dolguk, azonnal megállnak, gyorsan hátat fordítanak, arczczal a házfala felé fordulnak s igy felnézve folyton a háztetőre, megvárják, mig az idegen mellettük elhalad.

A bosnyák nők külső megjelenés tekintetében ugyanazon benyomást teszik, mint a török nők. a kivétel csak az, hogy ők arezukat állandóan fedetlenül hordják. Temperamentumok azonban sokkal élénkebb, szeretik magukat mutogatni, sétálgatnak, miközben csak oly csalafinta szempillantásokkal lehet találkozni, mint — mit mondjak — akár csak a budapesti korzón. Az idegenekkel szívesen társalognak, közlékenyek, vendégszeretők s nem olyan zárkózottak, mint a törökök. Talán nekik lehet köszönni azt, ha egyik-másik odavetődött idegen kedves emlékeket is hozhat magával, a görbe- ségek országából.

(Folytatjuk)

gény ember helyzete már a termés alacsony- sága miatt is igen terhessé lett és ehhez a szerencsétlenséghez hozzájárul a búza árának m ódnél к ü 1 i alásüly ed őse.

Alacsony búza ár most és a múltban igen drága és magas liszt ár. Ez felér egy második jégveréssel, igy bellcbb sodortatik a vészfélé a küzdipgazda. Mindnyájan érezzük ezen állapot elviselhetetlen voltát, az elégületlenség ki is tör belőlünk, de tenni nem tehetünk semmit, hogy a búza, általában a gabonának az ára ne függjön a spekulácziótól, hanem annak megszabásánál le • gyen szava a termelőnek is.

No de talán túl sötéten rajzolom tétlenségünket, midőn azt állítom, hogy semmit sem teszünk. Dehogynem, biztatjuk eléggé a kormányt, hogy rendszabályozza meg a tőzsdét, parancsoljon rá a spekulánsokra, hogy adjanak magas árt a gabonáért. Ezt megteszszük, s megnyugszunk rajta, hogy a vész ellen komolyan felléptünk, most már várhatjuk a jobb jövőt.

Ez a mi bajunk, hogy másra utaljuk a dolog nehéz végét mindig, magunk a könnyebb oldalát támogatjuk a saját nagy kárunkra.

Nem elég biz ez. Magunknak kell síkra szállni és tenni a bajnak teljesen megfelelően.

A mostani helyzetnek egyedül a termelők az okai, erejüket nem fejtik ki, portyázó harczá- szatot folytatnak egy szervezett és felszerelt hadsereg ellen.

A tőzsde a spekulánsok óriás ereje és kifogyhatatlan ügyessége folytán, a tőzsdén monopolizálta a gabona kereskedést, s bármilyen ellentétek látszanak is ott külsőképen, a végpontban egyesülnek és pedig saját hasznukra, a termelő kárára.

A termelők azonban teljesen zilált állapotban jutnak a vásártérre, semmi összefüggés, semmi összetartás, közös megegyezés, csak min- denik a saját bőrét védi. Ezt a gyengeséget aztán igen drágán fizetjük meg.

Nézzük csak most a kisbirtokos állapotát.

Tavaszszal elfogyott az élelmi szere, vett két zsák 6-os lisztet 35 frtórt, meg főző lisztet is vett hármast 19 írtért. így lisztszámlája kitesz 54 frtot. Most a búzáját adja el s hogy a lisztszámláját kifizethesse el kell adnia 8‘/2 méter- mázsát. Ez az állapota van egy fertályos gazdának, a kinek terem 12—14 métermázsa gabonája. Ha kifizeti tartozását és elvet, nem marad egész évi élelemre semmi.

De hát most tessék a nagyszámú aratók seregét nézni. Mi marad ezeknek jövőre?

Könnyekkel telt szemekkel panaszkodott, nekem pár arató ember, hogy ők most kénytelenek eladni a búzát, de abbói még a tarozást is alig tudják kifizetni.

Előttünk van a sivár való.

Sopánkodással ezen segíteni nem lehet, a a kormányt hiába biztatjuk, ha magunk nem teszünk valamit, de nagyot ám, megfelelőt a helyzet javítására.

Állítsunk közraktárakat. Minden vármegye nagyságához mérten, a közlekedési vonalakon lehetőleg nagyobb területek központján állítsunk gabona közraktárakat, ezeket aztán kössük össze gazdasági pénzintézetekkel.

Ide hordjuk össze gabonáinkat, hogy az 5, 10, 100 métermázsákból legyen 10—20 ezer métermázsa és ezzel a nagy quantumokkal adjunk súlyt a termelő érdekének, ezzel védjük meg a termelőt ily alapnélküli gabona ár esésektől, ezzel védjük meg a szegényt attól, hogy drága lisztet, olcsó búzával fizessen.

Ha mi továbbra is ily rendetlen állapotban maradunk, ha továbbra is ily külön állást foglalunk el, termelésünk értékesítésénél, bizonyos hogy elfogunk veszni, mertaszunyog megy harezra ily módon az elefánttal.

Bár mit tegyen a kormány, a termelő megvédve nem lesz, mert csak a termelők egyesülése, szövetkezése az igy létre jött közraktár képes a nagy bajt megszüntetni és az óriás osztalékot követelő közvetítőket legyőzni. Oly csekély tőke befektetés kellene a közraktárak létrehozására, hogy azt megteremthetjük a legkisebb erőfeszítéssel s megteremthetnénk vele- gabona kereskedelmünk egészséges rendszerét.

Tanítson meg bennünket a közel múlt.

A macska nem játszik oly veszélylyel az: egérrel mint a speculátió a termelővel, a mint nem magyarázható meg a 16 frtos búza, úgy nincs értelme a mostani 7 frtos búzának. Mind!