Kun-Halas, 1891 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1891-04-19 / 16. szám
• TT íásodik évfolyam. 16. szám. Halas, 1891. Április 19. щ IKESZTOSEG ES KIADÓHIVATAL: közp. leányiskola épület. TÁRSADALMI HETILAP. Megrjelen minden vasárnap. HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 1 frt, fél övre 2 frt, 3 hóra 1 frt. Nyílttól’: 3 hasábos petit sor 10 kr.------------------------------------------------------------------------------------------------=— A város közgyűlése. — Április 15. — Itt semmi néven nevezendő választás ma nem lészen! ezzel rögtön tisztában lehetett az ember, a mint az emeletre fölért. Az emelet Mihálya — a folyosói pádon ülve — székhelyéről a világ legflegmatikusabb arczával köszöntötte a fölérkezőket, mintha csak azt mondta volna: „Há’szen jó napot! ha már itt vannak, de bizony nem volt érdemes“. Ez volt az egyik jel. Intelligens képviselőt pedig — a hivatalnokokon kivid — hármat sem látott az ember. Ez volt a másik jel. — Mert nálunk csak választások, pikáns személyi kérdések bírják rá arra az áldozatra az urasabb városatyákat, hogy látogatásukkal a gyüléstermet megtiszteljék. Pedig érdekesnek elég érdekes volt az, hogy egy csapásra 400 írttal fölemelte a közgyűlés egy hivatalnok fizetését, a ki még meg sincs, — azért, hogy meg legyen. A polgár- mester ügyes simasággal hozakodott elő a mérnök dolgával, hogy ha már nem kapunk 600 írtért, sajnáljuk meg magunkat, és ne sajnáljunk 800 irtot. — Sándor Imre rálicitált, hogy erőltessük meg magunkat és adjunk 1000 irtot. — S a képviselő-testület megajánlotta az 1000 irtot — a nélkül, hogy megerőltette volna magát — egyhangúlag. Ott állt a teremben a katona-mérték, melyen másqap az ujonezokat kellett méregetni. Hm! Megüti ez a képviselő-testület a mértéket, ha feladata magaslatára — felágaskodik. A gyűlésen ezek történtek : A mérnök. Dr. Tóth Kálmán polgármester előterjeszti, hogy a megválasztott mérnök, Rezegh Frigyes állásáról — mielőtt azt elfoglalta volna — lemondott, s igy ismét újabb pályázatot kell hirdetni. Az eddigi tapasztalatok és meddő pályázatok után nem hiszi, hogy az eddig megállapított 600 frt fizetésre kvalifikált ember pályáznék. S minthogy a legutóbbi pályázat kiírása alkalmával többen hangoztatták a közgyűlésen, hogy ha ez is sikertelen marad, a bajon csak a fizetés emelése segíthet, kérdi a képviselő-testületet, nem találná-e czélszerűnek a fizetést valamivel pl. 200 írttal emelni. Gyulai István azt hiszi, hogy találkozott volna másik is azok között, akik Rezegh-gel együtt pályáztak, de csak kettőt-hármat terjesztettek ide a közgyűlés elé; pedig szükség esetén „selejtesebb“ is lehetne az a mérnök. A polgármester fölvilágosítja, hogy azok a pályázók kellő kvalifikáczióval nem bírtak, s a kijelölő bizottságnak joga van a jelölését minden indokolás nélkül megtenni, a mi itt bírálat alá nem vonható. Sándor Imre: Ez a kérdés valóságos tengeri kígyóként másfél esztendő óta untalan föl-föl vetődik a város zöld iázíalán; temr keli valamit, hogy egyszer már vége szakadjon a sok próbálgatásnak. Mindazok a képviselők, köztük szóló is, a kiknek csak volt valahol mérnökismerősük, utánna láttak, hogy alkalmas embert rábírjanak a pályázatra. A sok kísérlet daczára egyetlenegy okleveles mérnök sem pályázott. Es ennek igen természetes oka van. Az állam, — mihelyt az a mérnök az iskolából kilép, — azonnal ráteszi a kezét s alkalmazza 1200 frt fizetéssel: és alkalmazná, ha még többen volnának is a fiatal mérnökök. A mellett az állam szolgálatában is lehet neki mellékjövedelme, ellenben nincs más teendője, mint csak is a mérnöki; mig itt a városnál sok egyéb teendő is tartozik az ügyköréhez e csekély fizetés mellett. Ő indítványozza, hogy 1000 írtban állapíttassák meg a mérnök fizetése; igy remélhető lesz, hogy szép mellékjövedelemre való kilátás mellett okleveles mérnök is pályázik. Fazekas József pártolja az indítványt. — Gyulai ismétli, hogy a „följebbvaló“ időkben jelentkezett mérnökök közül lehetett volna válogatni. Nem kell okvetlen „jogvégzettil mérnököt kívánni, ha nem kapunk. Koloszváry Kiss István: Mostanában a diplomás emberek közül csakugyan a mérnök a legkapósabb; vasutak építésénél, vizek szabályozásánál az állam és társulatok annyit alkalmaznak, a mennyi csak kapható. Erre való tekintettel emelnünk kell a fizetést, a mit elvileg a képviselő-testület ki is mondott a legutóbbi pályázat kihirdetésekor. Az állás betöltésénél arra kell ügyelnünk, hogy nem csak olyan, a milyen, hanem a modern tudomány színvonalán álló embert kapjunk. Inkább el lehet a város egy ideig mérnök nélkül, inkább alkalmazzon egyes esetekre kisegítő embert, minthogy rósz mérnököt ültessen be a hivatalba, a ki több kárt tenne, mint hasznot. Figyelembe hell venni, — a mit szóló egy előkelő szakembertől hallott, — hogy a tagosításkor alkalmazott jelek ma-holnap egészen elmosódnak, s előáll annak a szüksége, hogy a határt újra felméressük. Ilyen munkálatokra akármi féle embert nem alkalmazhatunk. Okleveles mérnök pedig a mai viszonyok között az eddigi csekély fizetésre nem pályázik. Elfogadja és pártolja Sándor Imre indítványát. Schön József azt hiszi, ha a fizetést emeljük, a napidijakat lehetne lejebb szállítani. — Iá. Gyénisse Antal hozzájárul az indítványhoz, de azzal a föltétellel, hogy a városban az épitA „КТШ-HALAS“ TÁRÖZÁJA. Tavaszi allegória-féle — Gammának. — Hogy az a galamb, melyet Noé apánk az olajágat hozó első galamb után másodszor bocsátott ki bárkájából, hová lett. hol akadt párjára, hol rakta meg tóitól összetákolt fészkét: ki volna annak a megmondhatója? He hogy az először kieresztett, és csőrében olajággal a bárkához hűn visszatért galamb kedves turbóko- lásával tele van a tavaszi levegő, azt még a kicsit halló süket is neszezi. Ideje is, nagyon ideje már, hogy a béke olajágát hozó galamb turbékolásában gyönyörködjünk ! Mert soká, unalmasan soká tartott az özönvíz, mely után csak az imént jelent meg a tarjagos felhők közül diadalmasan kiragyogó nap fényén, a földtől égig boltozó szivárvány, biztatva bennünket: nem lesz másik özönvíz e földön. A szivárvány keltő nap egy sugara, idevetődött ablakomon át e papírra. Szokatlan fénye majdnem kápráztatja szememet, mert hosszú ideig csak borult égre néztem; de e csalogató kedves verőfény mindinkább hozzászoktat a látáshoz, s az eddig ködszerű homályban lebegő tárgyak alakjai élesedő vonalakkal válnak ki előttem. — Látom már, hogy kedves bokraim rügyei fakadóban vannak, és zsenge zöldjük már-már üdén kezdi ékesíteni eddig kopár ágaikat. Szegény bokraim, mily sokáig tűrtétek az enyhülni nem akaró tél ridegségét! Hanem a bennetek rejlő óletrő a szelíd verőfényen mégis hatalomra vergődött; előbb virágot fakaszt rügyeitekből, majd gyümölcsöt nevel duzzadó bimbóitokból. E mutatkozni kezdő jelenségből értem meg a régi példaszó igazságát: „a tavaszszal sarjadó mezőt, kalapácscsal se verhetni vissza“. Hol van az a kalapács, vagy súlyos pöröly, a mely bármily hosszan tartó zuhoiással vissza bírja verni a művelődési eszme feltörekvő csiráját? Előbb utóbb elzsibbad az a pörölyt emelgető kar; izomereje meglazul. Hasztalan keresi, az előbb akarva nem akarva segítő kezeket, mind belefáradt az már ez áldatlan küzdésbe. De nem a pörölyt nem biró kezet látom én most, hanem az olajággal örvendezve vissza tért hűséges szelíd galambot, körülragyogva attól a lombfakasztó jótékony tavaszi napfénytől, mely soká nélkülözött melegével viruiásra segíti a dércsipte, fagytól hervadt, de mindig léteiéért küzdött csirát, —- mely ezt a reménykedő szivek melegével ápolt kicsiny hajtást lassanként felsegíti a rög alól, hogy életre vergődve növekedjék, virágzóvá, gyümölcsözővé erősödjék. Adjon Isten e gyarapodni kezdő hajtásnak folyton kedvező időjárást; tartós,napfényt, hogy teljes életerőre vergődhessen. És ha közülaka- rattal mindannyian szerető gonddal ápoljuk, nem sokára íiditő árnyu lombos fává fog erősödni, melynek édesen tápláló gyümölcsét az is megáhitja, a ki eddig idegennek vallotta magát. E viruló fa legyen e város minden polgárának, s mindazoknak, kik ápolni segítik, nem hiú, dá méltó dicsekedóse, melynek megindult fejlődését most már mindenki önzetlen, tevékeny jó akarattal — — — — — Kiséri. Török adomák. Minden népnél találunk olyan tipikus alakokat, a kiknek nevéhez a tréfák, bohóságok, adomák és ólcek egész sora fűződik, s a kiket úgy tekinthetünk, mint a nóphumor képviselőit, vagy megszemélyesítéseit. A dolog természetesen úgy áll, hogy azok az emberek, a kiknek nevével összefüggenek a tréfák és adomák, egykor csakugyan éltek s valóban követtek el olyan bohóságokat és teremtettek olyan „jó-mondá- sokat“, melyek az illető nép humorának és kedólyvilágáuak egészen megfeleltek : ezért aztán később olyan dolgokat is rajok fogtak, a mik nem tőlük eredtek. A török nóphumornak ilyen hű képviselője, a törökök Bernét Gazsija, Naszreddin, a kinek tréfáiból már csak azért is elmondok nehányat, mert azokat már több európai nyelvre is lefordították (németre, francziára és olaszra). Naszreddin, a török nóphagyomány szerint, Kis-Azsiában született és ólt а XIV. század második felében. Szegény, kisvárosi tanító (azaz k h о d s a) volt; azonban a tanítóságtól felkopott volna az álla (a mai idők régi kiadásban!), ha tréfáival és adomáival olyan nagy hírnevet nem szerez, hogy a hatalmas közép-ázsiai fejedelem, Timur Lénk is megkedveli és udvarába hívja Szamarkandba.
