Kun-Halas, 1891 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1891-04-19 / 16. szám
KUN-HALAS. 1891. kezeseknél, épiiletjavitásoknál és keletkezéseknél teljesítendő helyszíni eljárásért ne járjon külön napidij. Szekér Pál rendőrkapitány megjegyzi, hogy a keletkezéseknél és kisebb javításoknál eddig sem járt napidij, de a mely építkezéshez a tanácstól építési engedély kell, ott a mérnöknek vázrajzot kell készíteni s ilyen esetben szabály- rendelet szerint jár neki napidij. Tapasztalatai alapján mondhatja különben, hogy ezek a dijak alig mennek többre évi 60 írtnál. Ezek után határozatul kimondja a képviselő-testület, hogy a mérnöki állásra 1000 frt fizetéssel mielőbb 14 napi határidejű pályázat hirdetendő. Az eljárás gyorsítása czéljából kimondatott egyszersmind, hogy e határozat csak birtokon kívül felebbezhető. * A napirend másik tárgyául beterjesztetett a számvizsgáló bizottság jelentése a majorkodási pénztár 1890-ik évi számadásairól. A jelentés elismeréssel emliti föl a pénzkezelésben mutatkozó rendet, csak egyes apróbb tételek utalványozása miatt tesz kifogásoló észrevételeket. Többek között az ujonczozásnál alkalmazott írnok és rendőrbiztosok külön napdija, és az országgyűlési kópviselőválasztók névjegyzékének összeállítása czéljából a központi választmánynál a hivatalos órákon kivíil működő Írnok külön dija estek kifogás alá. Péter Kálmán közpónztárnok és I)r. Bábó Mihály főjegyző felvilágosításai után azonban az aggályok eloszoltak s a fölmentvény megadatott; a bizottságnak pedig köszönetét szavaztak lelki- ismeretes munkálatáért, s ezzel minden jól végződött. A gimnázium-épités ügye. Jegyezzük föl az annalesekbe április 18-ikát. E napon szűnt meg a „promonát“ az lenni, a mi sohasem volt, t. i. promenád. E nap reggelén lett az felavatva a gimnázium fundu- sává. Kora reggel kezdődött annak fölmérése Kauzer József műépítész megbízottja, Láng Lajos mérnök által, Hodossy Péter , mérnök közreműködésével. Ott voltak Szilády Áron lelkész, Péter Dénes főgondnok, Csontó Lajos igazgató a tanári kar több tagjával és a város képviseletében Berki Antal tiszti ügyész. Hivatalosan megállapították az egyházat illető területet, kijelölték az emelendő épület alapjának körvonalait, az anyag elhelyezésére szolgáló térséget és azután mindjárt neki szabadítottak egy pár munkást az akadályt képezett iáknak. Ezek voltak az első áldozatok. Á héten azután folyvást tartott a fa-tisztogatás, földnyesegetós és a barakk-épitós. Ez már készen is van. Ott nózelőÁprilis 19. _______ Itt mulattatta aztán a fejedelmet azokkal a tréfákkal és adomákkal, melyek apáról fiúra szállva ma is ismeretesek és kedvesek a török nép előtt s melyek között sok van olyan is, a milyeneket mi magyarok a czigányról, vagy diákról szoktunk elmondani. * Egy nap a khodsa felment a templomi szószékbe és igy szólt: „Oh igazhivők! tudjátok-e, mit akarok mondani?“ A gyülekezet azt válaszolta rá: nem tudjuk. „No hát ha nem tudjátok, akkor minek is mondjam meg“, ezzel lejött és kiment a templomból. — Másnap ismét fölment a szószékre s újra kérdezte : „Oh muzulmánok! tudjátok-e, mit akarok mondani?“ Azok most azt válaszolták: tudjuk. „Ha már tudjátok, akkor nem szükséges mondanom“, felelte a khodsa és elhagyta a templomot. A nép pedig csodálkozott a khodsa válaszán s elhatározták, hogy ha még’ egyszer kérdezi, azt fogják felelni, hogy az egyik tudja, másik pedig nem tudja. Mikor harmadik napon a khodsa ismét fölment és kérdezte: „Oh testvéreim! tudjátok-e, mit akarok mondani?“ a nép ezt válaszolta: „egyikünk tudja, másikunk nem tudja“. „Nagyon szép 1 — mondja Naszreddin, — a kik közü- letek tudják, mondják meg azoknak, a kik nem tudják“. A mint egyszer Naszreddin a mezőn sétált, egy kódorgó borjut látott, haza vezette, levágta és a bőrét lehúzta. A borjú gazdája aztán nemsokára sírva, jajveszékelve kereste jószágát az utczákon, s mikor Naszreddin házához ért, ez hallván a siránkozást, igy szólt nejéhez: „Hallod, dik a tér közepén: egy csinos kis deszka- gugyesz. — Holnap kezdik a tóglahordást. * Ugyancsak a héten kézbesítették a ref. egyháztanács elnökségének a városi képviselőtestület amaz általunk már említett határozatát, melyet a régi temető-perre nézve a márczius 20-iki közgyűlésen hozott. A határozat igy szól: Halas város képviselő-testülete tekintettel a tett elnöki előterjesztésre, és az előadói javaslatban foglaltakra, tudatában annak, hogy a főiskola kiépítése első sorban a város közönségének szellemi, ngy mint anyagi érdekében áll, — áthatva a nevelés-ügy fontosságától, a végből, hogy a helybeli reform, egyház által e tekintetből maga elé kitűzött ezél mielőbb és mentül könnyebben magvalósitható legyen, — a város egyeteme nevében a régi ref. temető területre vonatkozólag támasztott joga és igényéről végleg lemondván, előadó indítványának egyhangú elfogadásával a jelzett temető területet főiskola építési helyéül a halasi ref. egyháznak átengedi, s a tlkvi kiigazítási pernek egyezség czimén leendő megszüntetésére, letételére városi t. ügyészt felhatalmazza, önként értetvén, hogy város és egyház mint perben álló felek között a perköltség kölcsönösen kiegyenlítettnek tekintendő lesz. A héten a következő adományok, illetőleg részletfizetési ajánlatok érkeztek be a ref. egyház gondnokságához: Brázay Kálmán nagykereskedő Budapestről 50 frt Mészöly Kálmán jegyző Foktőről 10 „ Kovács Károly jegyző 50 „ Szalai János 2 „ Schilling Elek tanár 40 „ Szalay László birtokos és családja 80 „ Modok Sándor birtokos 50 „ Özv. Bikády Jánosné asszony 20 „ Végh István mérnök 100 „ Győrfy József kereskedő 50 ,. Id. Halász D. Ferencz birtokos 30 Török Elek és neje Zseny Judit asszony 100 „ Gyenizse Márton iparos 25 „ Rajkó Lajos kereskedő 10 „ Bartos József állatorvos К isszák lásról to „ E héten bejelentetett összesen 627 frt A múlt heti kimutatás 7608 „ Az eddigi ajánlatok összege 8235 frt. Ezenkívül Török Elek 5000, i fj. Halász D. Ferencz, Lajos és Károly 4000 tégla ingyen fuvarozására ajánlkoztak. asszony, hogyan siránkozik az az ember? Pedig ha lehúztam is a borjúja bőrét, de szégyent nem hoztam az ő fejére“. Egyszer a khodsa más ökrét a saját vetésében találta. Kögtön botot kap kezébe, hogy megverje a bitang jószágot, de mikor közeledett hozzá, az elfutott. Ä következő héten látta, hogy ezt az ökröt gazdája szekérbe fogva hajtotta. Azonnal odafutott a szekérhez és néhányszor ráütött az ökörre, a miért ennek gazdája rászól- lott. „Mit akarsz te az ón ökrömmel?“ — „Hallgass! —■ kiált a khodsa, — te ne elegyedjél a mi dolgunkba, tudja ő a maga hibáját“. Egy ember jött a khodsához és kötelet kért tőle. A khodsa bemegy szobájába, de mindjárt kijön s azt mondja, hogy a kötélre liszt van terítve, nem adhatja oda. „Hát lehet-e kötélre lisztet teríteni?“ kérdezi az ember. „Hogyha nem akarom odaadni, akkor lehet rá lisztet teríteni“. A mint egyszer sétál a khodsa, látja, hogy a tóban sok rócze úszkál. „Most jóllakom,“ — gondolja magában s oda fut a tón partjára, de a réczók beljebb úsznak a vízbe. О azért leül ott és kenyeret mártogatva a vízbe, eszik. Meglátja valaki s kérdezi tőle, hogy mit csinál. „Nem látod, hogy rócze-levest eszem?“ Világosiié fel a khodsa. Egy éjjel tolvaj ment be a khodsa házába. A felesége észrevette s figyelmeztette férjét, hogy tolvaj jár benn. „Hallgass! — súgja neki a khodsa, —bárcsak találna valamit a házamban, hadd vehetnem el tőle“. Egyszer a fejedelem meghívta a khodsát HÍREK. — Földváry Mihály alispán lemondására vonatkozólag lapunk előbbi számában közöltük ama fölterjesztést, melyet a helybeli megyebizottsági tagok értekezlete hozzá intézett, s egyszersmind említettük, hogy a lemondás kérdése a 18-án, hétfőn kezdődött megye- gyíilósen dől el. — Az alispán lemondását hétfőn tényleg be is nyújtotta, de a gyűlés azt el nem fogadta, s igy Földváry Mihály továbbra is megmaradt alispánunknak. — A megye- gyiilós e mozzanatáról tudósításunk a következő: Miután az alispánnak az árvíz idején kifejtett lelkes tevékenységéért köszönetét szav -z- tak, szőnyegre került a lemondás. Földváry alispán hosszas, lelkesen mególjenzett beszédben elmondja, hogy az utolsó tisztujitás alkalmával, a midőn harmadizben jelöltetett alispánnak, ama fájó tudat hatása alatt, hogy a törvényhatóságok utoljára gyakorolják a tisztviselő-választások százados s az önkormányzat egyik legemi- nensebb jogát, Ígéretet tőn, hogy 1891. évi áprilisban beadja lemondását, mert szerény nézete szerint, a vármegyék alispánjai nem tesznek helyesen, ha hivataloskodásuk jogalapjának gyökere megváltoztával állásukon maradnak. Beszédét igy végzi: Tekintettel az adott szó szentségére, nyilatkozatomhoz híven, lemondásomat ezennel bejelentem s teszem ezt most is önként, minden pressió nélkül. Csak egy körülmény van, a mi megnehezítette ezt. A közel múltban ugyanis oly sok megható jelével találkoztam a bizottsági tagok szeretőiének és bizalmának, hogy valóban fájdalmasan esik, hogy eleget nem tehettem a lemondó szándéktól való elállás iránt hozzám intézett számos fölhívásnak. Kérem ezek után, hogy lemondásom fölött bölcs belátásuk szerint határozni móltóztassanak. Addig is, inig végleg megválnék e helytől s mig elbúcsúznám a t. közgyűléstől, fogadják, kérem, irányomban mindvégig megtartott szives bizalmukért s nem egyszer nehéz föladataimban tanúsított kegyes támogatásukért legmélyebb köszönetéin tiszteletteljes kifejezését. A beszéd után, amelyet bizottsági tagok többször szakítottak félbe lelkes éljenzéssel, az alispán elhagyta helyét s az elnöki széket, mint helyettese, Ilkey Sándor főjegyző foglalta el. Csávolszky József kanonok, megyebizottsági tag, méltatva Földváry Mihály érdemeit, a következő indítványt terjesztette a közgyűlés elé: Határozatilag mondja ki a megyei bizottsági közgyűlés, hogy Földváry Mihály lemondását az alispáni hivatalról el nem fogadja, hanem tekintettel eddig híven és buzgón teljesített s közmegelégedéssel találkozó működésére, a melyet a megye közönsége jövőre sem akar nélkülözni, őt hivatalának tovább vitelére azonnal fölkéri. Az elnöklő főjegyző konstatálta, hogy a versenyfuttatásra. Tolt a khodsának egy vén ökre, azt fölnyergelte s azon jelent meg a versenytéren. A fejedelem — a néző közönség kaczagása közben — kérdezte tőle, hogy miért jött ezen az ökrön, hiszen nem tud ez futni? „Láttam én ezt az ökröt, uram — válaszoló a khodsa, — már borjú korában is úgy tudott futni, hogy a ló sem érte utol“. Egyszer meg lakodalmi vendégségbe ment a khodsa, — de régi kopott ruhában, minél fogva nem vették figyelembe, nem kínálták meg semmivel. Látván, hogy igy nem boldogul, haza ment és uj, prémes bundáját vette magára. Alig érkezett a lakodalmas ház kapujához, elébe mennek, űdvözlik s bevezetvén, az első helyre ültetik az asztalhoz és kinálgatják egyre-másra. О pedig megfogván a bundája ujját, azt mondja : „Tessék, bundám, ebédelni“. A jelenlevők bámulva kérdezik, hogy miért mondja ezt. „A megtiszteltetés most a bundámnak szól, -- magyarázza a khodsa, — tehát ebédet is ő egyék“. Egy éjjel a khodsa,mikor már lefeküdt, nagy lármát hall a kapu előtt s mondja a feleségének, hogy keljen fel, gyújtson gyertyát, hadd nézze meg, hogy mi történik? Felesége hiába igyekszik marasztalni, ő fölkel, paplanját magára teríti és kimegy. A mint jár-kel a nép közt, valaki lerántja róla a paplant és elszalad vele. A lárma is azonnal megszűnik, a nép szétoszlik s ő dideregve visszamegy szobájába, hol felesége kérdezi tőle, hogy mi volt a lárma oka, miért pöröltek. „ügy látszik, — mondá a khodsa, — hogy a mi paplanunkon vesztek össze: mert a mint a paplan eltűnt, a pör megszűnt“.
