Kun-Halas, 1891 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1891-03-01 / 9. szám
Második évfolyam. 9. szám. Halas, 1891. Márczius 1. KUN-HALAS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: közp. leányiskola épület. TÁBSADALI1 HETILAP. Meyjelen minden vasárnap. HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek S kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 4 frt, fél évi 2 frt, 3 hóra 1 frt. Nyilttér: 3 hasábos petit sor 10 kr. Vidéki előfizetőink részére mellékeljük a február 25-én kiadott soronkivüli számunkat. A régi és az éj. in. Az előző két czikkben megpróbáltuk rámutatni azon érdemekre és fogyatkozásokra, melyek a lefolyt 18 év alatt a város ügyeinek vezetése körül jelentkeztek, lehetőleg kiméivé minden személyes érzékenységet s ép annyi elismeréssel adózván az érdemeknek, mint a mennyi kímélettel járva el a hibák és gyarlóságok föl említése körül. Legutóbbi czikkünket azon ígérettel végeztük, hogy kifogjuk fejteni, mi már mindezekből a tanúság a jövőre nézve. Láttuk, hogy a volt polgármester működését a városi közügyek egy ágában határozottt czél és biztos terv vezette. Ez egy dolgon kívül pedig minden egyéb művelete czéltalan és tervtelen élősködés volt napról napra, iránytalan ődöngés a maguktól fölmerült jelentéktelen ügybajok' közt. Az előbbi ügyben, a hol működése czéltudatos volt, el nem vitatható sikert ért el; egyéb dolgai közül pedig semmi olyan alkotás nincs, a mi működését emlékezetessé tenné. Ebből könnyű levonni a tanúságot. A tanúság az, hogy határozott ezélok tervszerű követése maradandó értékű sikert biztosit ; az olyan működés pedig, mely csak annyiból áll, hogy truditur dies die, igen háládatlan foglalkozás. A város közügyei nem nyernek vele semmit, a személyes érdekek tekintetében pedig azt hisszük, szintén kevés értékű lenne ezután az ilyen működés. Erre nézve nem akarunk ugyan úgy tenni, mint az újságok szoktak, hogy nézeteinket a közvélemény szavaként tüntessük fel, mert egy hírlapi czikk végre is szintén nem egyéb, mint magánvélemény: — de azt a hiedelmet tápláljuk, hogy midőn a közönség a legutóbbi választáson egy régóta meggyökeresedett s a városi köz- és magánélet viszonyaihoz számtalan kötelékekkel odafűzött, befolyásos és mindenfelé nagy összeköttetésekkel biró személyiség ellenében egy alig ismert fiatal embert állított tekintélyes szótöbbséggel a város ügyeinek élére: e tárgynak nem lehet egyéb magyarázata, mint az, hogy a közönség immár megelégelte az eddig követett rendszert és elveket. A város közönsége, úgy tetszik nekünk, érezni kezdi a sok tekintetben való elmaradottságot, melyben ügyeink tes- pednek, s a közönséges, mindennapi munkánál jelentősebb dolgok véghezvitelét várja a tisztviselőtől, kit a város élére állított. Kívánja, hogy a város ügyei fejlesztésében eszméi és tervei legyenek. Ha nincsenek, ha csak egyszerű, mindennapi bürokrata lesz, a ki a folyó ügyek vitelénél magasabbra föl nem ér, nem valószínű, hogy huzamosabban fen- tarthassa magát. S valóban ideje is egyszer, hogy városunk közönsége ilyesmit követeljen végre elöljáróitól. A személyes érdekek uralkodásából elég volt ennyi. A város közügyéi a korral haladást csak úgy nyerhetik meg, ha határozott ezélok és irányeszmék vezetik az intéző kereket. Czélok és eszmék s a mellett kész elszántság e czélokkal és észmékkel együtt állam vagy bukni. Mert vagy jók az eszmék, vagy nem. Ha jók, akkor azok valósítása üdvös a városra: ha rosszak, akkor meg épen kívánatos, hogy jöjjön az intéző helyre más* a kinek jobb és életrevalóbb eszméi vannak. Mert nem lehet semmiféle hivataloskodásban a fő- czél az, hogy az állás megmaradjon minden áron. Ennek csak eszköznek szabad lenni a város javának és a közügynek előmozdítására. Ha valamely állás csak akkor tartható meg, ha birtokosa kénytelen minden erejét és képességét arra fordítani, hogy állását megtarthassa, s azonkívül semmi jelentékeny alkotásra nem marad sem erő, sem idő: akkor azt az állást megtartani nem érdemes, s önérzetes ember azt az állást megtartani nem is fogja. В kérdés, hogy ha akarná is, meg A „КШГ-HALAS“ TÁRCZÁJA. Mikor a. király Halason járt. —- Irta Józsa Antal. — (Végé.) — — Az é-é-én, én fele-le-le-felelesége-egem — felelte ijedten hebegve. — Hol az az asszony ? — Én vagyok, itt vagyok nagyságos királyom ; — pördült a király oldala mellé Dali- pancsa asszony piruló ábrázattal; mialatt Sámson ur egy vórevesztett házatlan kerti csigabigánál is gyengébbnek és gyámoltalanabbnak érezte önmagát. — Most . . . most. . . minden kitudódik. Uram isten csak most sülyesztenél el legalább itt egybe mindnyájunkat! — így imádkozott magában. Pedig hát, uramfia, mi történt! A király felállt; sarkon fordult, szemébe tekintett a szép asszonynak mélyen, hosszan, és egy pillanatig mintha varázs hatalma alatt lebűvölve állana, minden vére az arczába szökkent valami csudálatos, mondhatlan igézettől és aztán hirtelen egyszerre, ott mindenki szeme láttára önfeledten megölelte Dalipancsa asszonyt és megcsókolta mind a két orczáját, heves tüzes csókkal. — Soha, móta élek, ilyen jót nem ettem. Szinte majd azt hivém, hogy nem is hal ez tán. De most már elhiszem. De meg is aranyozom mind a két kezedet, ha csak módját lelem. Kiáltsátok velem urak: éljen a legszebb kun menyecske! Harsonák megriadtak, kelyhek összeütődtek, rázugott az éljen hangos, égig szálló szóval. De aztán attólfogva megváltozott minden. Valami nyomott hangulat vett erőt a kedélyeken. Mintha mindenki röstellte volna magát a király hebehurgya cselekedetéért. Legkivált fő-székbiró uram izgett-mozgott idegesen az ülőhelyén; de 6 még hozzá kezét is eldugta az asztal alá. Ne lássa meg senki, hogy ökölbe van szorulva. Mert hiába, ha király is, mégis csak más férfi illette csókkal az övét. Ls ő kilátta a királynak a felesége alakjára rátapadt szemeiből azt a megkívánó éhséget, mely nem ennivalóra, hanem csak az ennivaló szép asszonyra vágyik. Hej ... ha most ütni lehetne! . . . Csak a király maga volt feltűnően vidám. Minduntalan hátra hátra forgatta a fejét. Még csak az édességek, tósztasiiltek és a gyümölcs volt hátra. De minden édességnél édesebb pillantásai meg gondolatai voltak a királynak Dalipancsa számára. A mosolygó cseresznyeszemek nem voltak előtte oly kívánatosak, mint ennek a szép asszonynak duzzadt, élveteg telipiros két ajaka ..... Ebéd végeztével ismét maga személye elé hivatta Dalipancsát. Megkérdezte tőle nyájas jóakaró szóval: — Volna-e, mi volna szépséges szép asz- szony óhajtásod, vágyad, királyi jutalmul, amiért szájam izit, kedvemet igyen eltaláltad? Bátran beszélhetsz, kívánhatsz akármit . . . — Jaj, nagyságos királyom, nagy az én bajom, sok az ón kérésem, nem lehet azt rövid szóval elmondani. Azt se tudom, hol is kezdjem. — Hát csak az elején. De ha olyan hosszadalmas a mondókád : kihallgatlak én hosszasabban is. Jer a sátoromba. Kövessetek urak. Huj, hogy nyilallott erre a szóra a gyilkos ölő harag iszonyatos indulata Rébékfia Sámson fejébe, szivébe. Azt hitte szótszakitja vére minden porczikáját. És nem tudott szóllani. Nem birt. Egy hang nem jött ki összeszorult torkán. Pedig szerette volna oda vágni a király arczába a halálos gyűlölet hangos haragos mérgezett szavával: „R a b 1 ó, áruló! Kutyának kell a jóságod !“ Hát mikor még azt látta, hogy a felesége kész is ám megfogadni a király ajánlatát! Kérni fogja őt a történtek után ! Embert ölni, vért inni, ez volt legkissebb, amit kívánt! A király kezdette asztalbontásnál mindenki sietett felugrani helyéről és ki ide, ki oda ődön- gött el egy kicsit „ejtőzni“. Csak fő-székbiró uram maradt ott leszegezve egy ültő helyében. Fejét a két tenyerébe hajtotta és busult, mint a kivert bika. Dalipancsa asszony pedig egy biztató pillantást vetve az ura felé, (nojszen ez kellett csak még!) gömbölyű testét ringatózva ment a király és a többi urak után, aunak sátorába. Hogy mit, mit nem beszélt odabenn : azt sejteni lehet. Bizonyosan a város érdekét meg a nevetlen puszta ügyét fektette a király szivére. Es nem is sikertelenül. Mert nem sok vártatva újra megjelent a király, kezén vezetve a kacz- kiás menyecskét, és miután a harsonák háromszor a négy ég négy tája felé meghívták a
