Kun-Halas, 1891 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1891-06-28 / 26. szám
Második évfolyam. 26. szám. Halas, 1891. Június 28. KUN-HALAS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: közp. leányiskola épület. Meg-jelcii minden vasárnap. TÁRSADALMI HETILAP. HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 4 frt, fél érre 2 frt, 3 hóra 1 írt. Nyilttér: 3 hasábos petit sor 10 kr. T.olvasóinkhoz. Az évnegyednek vége. Fölkérjük t. olvasóinkat, hogy előfizetéseiket megújítani-------ne szíveskedjenek. Lapunkból ez a mai az utolsó szám. A Iá a megszűnés okaira kiváncsi, annak nagyóbbára csak negative felelhetünk. Sem előfizetőink számában ingadozás, sem a dolgozótársak munkakedvében lanyhulás nem mutatkozott. A milyen önkényt és minden külső impulsus nélkül fogtunk hozzá annak idején, ép oly szabad elhatározással hagyjuk abba most e lap csinálását. Bevett szokás ilyenkor, hogy érzelgős visszapillantással bizonyítványt állít ki magának a lap az ilyen meg amolyan „üdvös és közhasznú“ működéséről. Mi nem szeretjük a sentimentalis jeleneteket. Egyszerűen megköszönjük t. olvasóinknak eddig tanúsított szives jóakaratukat s ezzel búcsút veszünk. A „KUN-HALAS“ szerkesztősége. b Őszinte szó. Most midőn napirenden van az állami közigazgatás nehéz kérdése, melyre a vonatkozó törvényjavaslat tárgyalása oly A „KUN-HALAS“ TÁHCZÁJA, Tóparti dalok. i. O a z (1 a f i. Gazda legény gazda leányt megkérte, Apja anyja tüstént neki ígérte, Azt se kérdtek: akar-e vagy nem akar, Vidd a lányunk gazda legény, de hamar. Kövecses a Vasut-utcza Halason, Híres gazdát visznek arra rab vason. Felesége csapodár volt. Megölte. Hazája most holtig tömlöcz lett érte. Lányok lányok, hogy ne hulljon könnyetek: Kit szerették csakis ahhoz mönjetek,. Apák anyák ne hasadjon szivetek: Lányt legényhez kérdetlen ne verjetek. II. Pötyke leány. Kicsike ház alacsony Kincsen is már Halason. Sár ezüstből vert a fala, Földig festett az oldala. Ej haj, víg élet, Hejehuja, inig élek Soha soha, sohse halunk meg. hosszú időn át tart. hogy annak részleteibe az országgyűlés képviselő háza a mostani ülésszak alatt aligha bocsátkozhat, nem lesz talán időszerűtlen, „helyi közigazgatásunk“- ról röviden és általánosságban nehány őszinte szót szóllani, nem annyira bírálat, mint inkább jóakaratn útmutatás czéljából. Kiindulási pontunk az őszinte tisztelet és bizalomnál fogva, öreg urnák hazafias tényjeinél fogva pedig a „haza bölcsének“ nevezett nagy férfin Deák Ferencz ezen pár szóból álló nagy jelentőségű mondata: „Az indulat nem kevésbé. megvesztegetett bíró mint a haszon keresése. “ A mély bölcsesség megnyilatkozása egyenesen azt parancsolja az idézett mondat szerint, hogy indulat és szenvedély által vezetve közkérdésbe befolyni ép úgy nem szabad, miként például a puskapor körül tüzet rakni, mert az által a tervezett intézkedések végczélja. maga a biztonság tétetik koczkára. Es mégis mit látunk Halason ! Alig van ember a ki a város ügyei, s általában közkérdések tárgyalásánál indulat és szenvedély nélkül vetné latba szavait, különösen áll ez a közgyűlési tárgyalásokra, úgy annyira, hogy a miatt a higgadt elemek és hivatottak állnak félre és húzódnak napról napra vissza oly aranyira, hogy ma-holnap törvényisUri nagy ház, ragyogó. Selyem ruha, suhogó. Arany kapu, réz a kilincs. Pötyke lány az igazi kincs. Ej haj, vig élet, Hejehuja, mig élek Soha soha, sohse halunk meg. Eladó ház pötyke lány, Húsz az ára egy híján. Százan kapnák egynek adják. Vevők jól megválogatják. Ej haj, vig élet, Hejehuja, mig élek Soha soha, sohse halunk meg. Eladó ház — nem veszik, Eladó lány — nem viszik. Puczcz, bál, keztyü mind hiúban: Haj, sok van a — saroglyábán. Ej haj, búbánat, Verd meg minden babámat Százból egy sincs, hoppon hagyott mind. Kicsike ház, alacsony, Maradt még egy Halason: Puha pihés nád fedele Páros galamb szállott bele. Ej haj, kis fészek, Tudom is én mit érzek. A szerelem csak az igaz kincs. J. A. meretet és alapos körültekintést igénylő ügyben alig lehet helyes határozatot hozni, mivel az elöljáróság irányiadásra hivatott tagjai is belátva a küzdelem sikertelenségét, összes erejüket a napi ügyek feldolgozására fordítják a nélkül, hogy a jövő érdekében oly alkotáson törnék a fejüket, mi előhaladásunkat biztosítaná. Mi értjük az elkedvetlenedést s észrevettül*, s velünk együtt mások is tapasztalják a jelen és múlt között e tekintetben elvitáizhatlanul létező különbséget, ámbár nem tudjuk eléggé sajnálni, hogy épen azok, kik csak a közel múltban is városunk jövőjét tartva szem előtt nem riadtak vissza munka és fáradságtól, sőt szembe áltak — ha kellett — a saját érdekét felfogni nem mindig tudott közönséggel is. most, midőn körültekintésük és vezetésükre oly nagy szükség lenne — a gyeplőt úgyszólván kieresztik kezűkből. Hát hiszen tudjuk mi is a közmondást. hogy „jó tét helyébe jót ne várj“ s épen a köztisztviselő az, ki elismerésre számot alig tarthat, de mégis mivel azoknak áll leginkább módjukban és tehetségükben a nagyközönség közszükségleteit ismerni, elvégre is tőlük várjuk első sorban azt. hogy vigyék a felelősséggel járó vezér szerepet, s az itt ott észlelhető elégedetlenséget ne fogadják cl gátló okul. annál kevésbé, mert hiszen kétségKét pohárköszöntő.Jól mondták azt a régiek, hogy „in vino est veritas“: borban van az igazság. Mert bizony mikor az emberek „borközi állásban“ vannak, sok olyan dolgot kikottyantanak, a mit józan fejjel nem mondtak volna el. Sőt az említett régi közmondásnak annyira igaza vau, hogy néha olyan dolgokat is a bor hoz ki az emberből, a miket a történetírók elfelejtettek följegyezni s a miknek tudásáért aztán az utókor azoknak tartozik köszönettel, a kik alkalmas időben a kancsó fenekére pillantottak. A históriai igazság kedvéért tehát még az iszákosságot sem kellene föltétlenül kárhoztatni. Mert lám, ha annak idejében Eudolf királynak a magas portára küldött követét a szőllő nedve nem késztette volna a szólásra, honnan tudnánk ma olyant Nádasdy Ferencz uramról, a mit kortársai elhallgattak róla; honnan tudnánk, hogy mi történt a sebes-i ütközetben? Ez a több évig agyonhallgatott dolog pedig egészen véletlenül jutott köztudomásra. I. Ferdinánd király ugyanis 1547-ben olyan egyezségre lépett a török szultánnal, hogy évenkint harmincz ezer aranyat küld a magas portára, — nem feledkezvén meg azonfelül a nagyvezérnek és az államtanács többi tagjainak illő megjutalmazásáról sem. Ezt az adót, vagy — mint szemérmességből nevezték — tiszteletdijat aztán szorgalmasan hordták a császári követek Konstantinápolyba s csak ritkán esett meg, hogy két, vagy három évi honoráriumot összevártak. Ez volt tehát az oka annak is, hogy az 1590. esztendő tavaszán Rudolf király útnak
