Kun-Halas, 1890 (1. évfolyam, 1-9. szám)
1890-11-30 / 6. szám
Első évfolyam. 6. szám. Halas, 1890. November 30. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: közp. leányiskola épület. Megjelen minden vasárnap. TÁRSADALMI HETILAP HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 1 frt, fél évre 2 frt, 3 hóra 1 frt. Nyilttér: 3 hasábos petit sor 10 kr A haladás gátjai. Sokszor tapasztaljak, hogy az állami, községi, társulati élet, vagy bármely intézmény és foglalkozás egy-egy ágában a haladás időnként megakad s általános tespedés és pangás válik uralkodóvá. Az emberi dolgok egyetemes törvénye lévén a fejlődés és haladás, természetes, hogy az élet bármely ágazatában jelentkező megállapodás egyértelmű a hátramaradással. S a világ egyszerre csak bámulva veszi észre, hogy azon intézmények, melyeknek a haladásban elől kellene járni, leghátul kullognak; hogy ott, a hol tevékeny életnek, mozgalomnak és erélyes cselekvésnek volna helye : mintha álompor bontott volna el mindent, a csöndes szundikálás válik uralkodó foglalatossággá. A kiK az elmaradt hajón ülnek, közönyösen lógáz- zák lábukat a vizbe s nem törődnek semmit azzal, a mi a világon történik. Mi az oka annak, ha valamely szervezet hanyatlásnak indul, bár a virulás- nak minden külső föltétele rendelkezésére áll? Mi az oka annak, ha egy hajó elmarad a többi vele egynemű versenytársaktól? Bizonyára a benne ülők az okai ennek. Minden intézmény sorsa az A „КТШ-HALAS“ TÁCRZÁJA. Emiké a színházban. — Leánynöveldei dolgozat. — No persze, ha ón szerkesztő volnék, én is úgy tennék, mint Ön; megmondanám az épen kezem ügyében lábatlankodó munkatársnak : „Uram, egy tárcsára van szükségem, egy háromlábas tárczára, és pedig délutánra“. Nincs kellemesebb, mint az ilyen szerkesztői rendelkezéseket osztogatni — ha van kinek. Most az egyszer én voltam a „Kinek“. Pedig ón nem szeretek tárczát Írni, me.it tudom, hogy úgysem olvassák el. Epen a múlt vasárnap mondta egy ur nekem, hogy ő tárczát sohasem olvas. I)e ez azért nem riaszt el az Írástól, hisz a tárczánál nem az a íő, hogy olvassák, hanem az, hogy legyen. Körülbelül az a szerepe a lapban, a mi az óteles tálak közt a virágdísznek; ez sem arra való, hogy megegyék. Rászántam hát munkatársi fejemet, s hazafelé útközben kispekuláltam a témát, sőt a kiszabott három lábból is egy fóllabra-valót és irae,-------mikor hazaérek, ott találom az ón Emi kuzinomtól (a ki növelőébe járó bakfis-jelölt) a következő levelet: „Kedves unokabácsikám! Nem is mondom, hogy ne haragudjék, mert úgysem bánom, most az egyszer úgyis muszáj rajtam segíteni; tudja, hogy máskor én is segítettem azt a csokrot bepakolni, pedig azt magának nem parancsolták; de nekünk feladott a Kisasszony egy Írásbeli dolgozatot és engem bezárnak, ha nem lesz meg, és ha a Kállay Miczió jobb lesz, akkor én meghalok. Kedves, aranyos bácsikéin, ugy-e kijavítja? De már holnapra kell ám. Csak az a jó, hogy magunk választhatjuk, a miről Írni akarunk. Én arról irtani, a mi engem most legjobban emberektől függ, kik annak dolgait folytatják. Ha az illetők elavult nézetekkel vannak telve, ha a szemek és fülek szándékosan bedugulnak, hogy a világ haladását ne lássák és ne hallják, ha a reformoknak, melyek a csöndes szunnyado- zásból tán kizavarnának egyeseket, még a gondolatától is hátborsódzással fordulnak el, akkor az eredmény nem lehet egyéb elmaradottságnál. És hány esetet látunk ilyent a világon ! Egy-egy nagyobb intézmény, pl. állam, törvényhatóság, törvényszék, magántársulat vagy közintézet élére egyszerre csak, hogy hogy nem. olyan emberek kerülnek, kik éveken át nem tesznek egyebet, mint hogy az épen fölmerülő folyó ügyeket jol-rosszul eldöfö- lik; de a kezökre bízott dolgok vezetésében sem egy eredeti eszmét felmutatni, sem a haladásnak egy tényezőjét alkalmazásba venni nem képesek. Hányszor látjuk, hogy egy-egy országos, köz- vagy magánintézet ügyei megfeneklenek, elposványosodnak, épen akkor, midőn leginkább szükség volna a gyors és élénk működésre, reformokra s az idő követelményeihez alkalmazkodásra ; és mindezek helyett csak kolosszális mú- nyászolodás mutatkozik a dolgokban s a érdekel: a színházról, melyben a héten voltam legelsőbb. No hát olvassa; de ugy-e nein nevet ki? „„Egy estém a színházban. A kedves mama megígérte, mihelyt a színészek megjöttek, hogy most egyszer engem is elvezet a színházba. Erről én eddig csak annyit tudtam, hogy az a nyelvtanban egy összetett szó, áll egy sziliből meg egy házból. De most a k. mama megmagyarázta, hogy az olyan ház, a melyben színdarabokat játszanak, vagyis szinleg eljátszanak egy darabot az életből. Én nem nagyon értettem meg ezt a magyarázatot, de azért igen örültem, hogy elmegyünk, mert szinte remegtem a kíváncsiságtól. Kedden, mikor az intézetből hazajöttem, mindig a szinlapot olvasgattam : „Czigánybáró“ -— jaj be furcsa lehet. Este kértem a papát, hogy jöjjön el velünk, de ő kinevetett és azt mondta, hogy ő elmegy a Oasi- nóba, a hol ő maga játszik színjátékot. — „Az ám a szép, kis lányom, vörös, zöld, tök, makk“ . . . A k. mama porolt rá, hogy mórt megy oda, a hol egyszerre eljátszik 15—20 forintot, itt pedig egy forintért kellemesebben tölthetné az estét; azt is mondta neki, hogy nincs érzéke a „műélvezet“ iránt. — Én nem értettem ezeket, és a papa csak nevetett és elment. Mi is elkezdtünk öltözni; fel akartam tenni nagy ernyős kalapomat, de a marna azt mondta, hogy az nem jó lesz, mert nekem is nehéz lesz, másnak pedig alkalmatlan; ott úgy sem kell félni, hogy a nap megsüt. Hisz ón nem is azért akartam, csak szerettem volna mutatni, hogy már kalapos kisasszony vagyok, de a k. mamának engedelmeskedni kellett. Mikor odaértünk, már sokan voltak, de legtöbben nők; — a férfiak gondolom ott lehettek, a hova a papa ment. Pedig bizony sajnálhatták, olyan szép volt, hogy csoda. Én nem tunapi ügyek tologattatnak előre nyomorultul. Mikor ilyeneket tapasztalunk, minden hosszas keresés nélkül megleljük a bajok kutforrását a vezetők egyéniségében. Mindig ott találjuk ilyenkor az illető intézmény élén a szűk látkörű, a korlátolt, a szellemi gerinezsorvadásban sinlődő kormányost. Ez nem hogy, hivatásának megfelelően, ő vezetné, sőt vinné a kezére bízott ügyeket, — a helyett, mint egy vak gebe a szárazmalomban. csak a megszokott zörgés után tart és tolatja magát a keréktől, melyet neki kellene legjobban lendületbe hozni. Ezek a haladás és fejlődés gátjai a világon, a hivatás és képesség nélküli herék, kiknek néha évtizedekig tartó naplopása következményeit egy későbbi nemzedék nehéz munkájának kell egykor helyre hozni. Mert a mulasztásoknak helyre kell hozattatni valamikor okvetet- len. A világ folyása hosszas tespedést nem tűr s annál rohamosabb haladást követel azután. De az időközi mulasztások kára mindenesetre megmarad, ha egyébben nem, azon munkaerő elfecsérlődésé- ben, mely a mulasztások helyrehozatalára szükséges. Erre nézve ott van a nagy példa a legnagyobb szervezet, az állam ügyeiben. Ha 25 évvel ezelőtt dóm elbeszélni, hogy mit játszottak. Énekeltek sokat, ebből az énekből legjobban hallottam a zongorát, meg azt, mikor egy szép czigány- lány dalolta, hogy: „Csikra, Csikra!“ Azt is értettem, hogy ez a czigánylány herczeglány volt, de nem hittem el; és hogy beleszeretett az a czigánybáró, — de ezt sem hittem el, hiszen ez is leány volt. Mondtam is a k. mamának, hogy leány, de ő azt mondta ne beszéljek. „De igen, k. mamám látom én a nadrágban is, hogy leány“. Erre a k. mama befogta a számat. Es volt egy disznókereskedő, a ki mindig azt mondta: „Du verfluchter Kerl!“ és egy öreg czigányasszony, meg egy huszártiszt; ez volt a legszebb. — Mikor a függönyt lebocsátották, akkor tapsoltak hátul a deákok, de nem volt szabad hátranézni, azt mondta a k. mama, hogy nem illik. Pedig mikor hazamentünk ők ott álltak sorban a kapu alatt és úgy néztek minden nőt, hát ez illik? De én úgy tettein, mintha nem venném észre, mert ez sem illik. Otthon mikor lefeküdtünk sokáig nem bírtam elaludni, mindig az csengett a fülemben: „a czigány — — karaván — —, Csikra! Csikra!““ Ezt irtain k. báesikám. Javitsa ki még estig, hogy leírhassam holnapra. — Szerető unokahuga Emi. U. 1. De meg ue tudja valaki, hogy maga javította, mert akkor meghalok. E.“ Nos tehát k. szerkesztő ur, ezt a dolgozatot elküldöm Önnek: mert ha azt akarja, hogy én tárczát Írjak, a minek keze is, lába is legyen, sőt három lába is legyen, -—• akkor simitsa ki Ön az én Emi húgom dolgozatát (úgy sincs egyéb dolga), — addig én majd irok tárczát. Gamma.
