Református gimnázium, Kiskunhalas, 1922

Előbb a nagyváradi és pécsi hadapródiskolában, végül pedig a Ludovica-Akadémiában tanította a magyar és német nyelvet, valamint a magyar történelmet. Fölmentést nyervén 1917 őszén visszatért katedrájára és látszólag töretlen erővel, buzgó kedvvel folytatta lelkes tanári munkáját, amelyhez utóbb a helyettes igazgatói tisztség terhét is magára vállalta. Páratlan munkaerejét az iskola falain kivül is dúsan pazarolta. Hőn szeretett egyháza ügyeinek intézésében példás önzetlenséggel buzgólkodott és a város társadalmi életében, mint a kaszinó alelnöke saNemzetiSzövetségelnöke, vezető egyéniség volt. Sokszor felrázta a közönyösség homoksivatagába temetkezett népét városának egy-egy tüzes beszéddel, jeles költőinkre emlékeztető alkalmi verseivel („Óda a kiskunhalasi kuruc-szobor leleplezésén." — „Lobogjon a zászló." — „Kossuth katonája." stb.) és gyönyörködtetett bennünket költői ihletű előadásával. Vezetésre termett egyéniség volt. Környezetét mindig magával tudta ragadni ellenmondást nem tűrő világos logikájával, de hihetetlenül erős akaratát is meg tudta hajtani a súlyosabb ellenérvek hatása alatt. Mély érzéssel párosult kemény elszántság és hajthatatlan erő jellemezte az élet minden vonatkozásában. A protestáns ősökre emlékeztető, de minden felekezeti türelmetlenségtől ment erős hiténél csak szenvedő nemzetének, csonka hazájának hő szerelme égett hatalmasabb tűzzel ideálokért hevülő bus magyar lelkében. Megdöbbentő volt ennek a hatalmas életerőnek, lobogó tűznek rohamos megfogyatkozása, hirtelen kialvása. Alattomosan pusztító vesebaja látszólag szinte máról-holnapra döntötte megsemmisülésbe kőkolosszusra emlékeztető hatalmas alakját. Halála gyászbaboritotta egyházát és iskoláját, amelynek kapujából a következő beszéddel bocsátották utolsó útjára : „Megállítunk utolsó utadon, hogy fájdalmasbucsutvegyünk Tőled, akit a kegyetlen végzet örökre elszólított nemes küzdelmeid szinteréről. Megrendülve állunk gyászkoporsód előtt és nem akarjuk hinni a rettentő valóságot. Hiszen pár napja még beszélgettünk Veled, pár hónappal előbb még velünk dolgoztál, vezettél bennünket és még nincs egy éve, hogy erről a helyről hallottuk költői szépségű szavaidat, amelyekkel utolsó útjára bocsátottad a „mi Zsigánkat." Mielőtt Téged is elbocsátanánk, hadd mondjam el, mit vesztettünk el, kit siratunk Benned!