Református gimnázium, Kiskunhalas, 1913

8 70 éves férfiúnak törődött teste pihenni vágyott. Lelkével azonban szeretettel csüngött ezután is mindig intézetünkön, melynek nem lehetett olyan kiválóbb mozzanata, ünnepélye, hogy ő azon meg ne jelent volna. Az ifjúságot lelke mélyéből, igazán tudta szeretni. Sok irányban áldásos és harmonikusan szép életét 1914 márczius 9-én fejezte be rövid szenvedés után. Temetése az egész város osztatlan, mély gyászának kíséretében ment végbe, mely szomorú alkalommal intézetünk nevében s annak küszöbéről alólirott búcsúztatta el a boldogultat a következő beszéddel: „Gyászoló gyülekezet 1 Alig pár hónapja csak, hogy e gyászszekér itt állt meg előttünk egy elköltözött társunk koporsójának terhével s íme újra sorainkba vágott kaszájával a halál angyala, hogy elragadja körünkből azt, ki ennek az ismételten gyászba borított intézetnek egykoron szintén tanítómestere — nemcsak, de egyik kiváló dísze, büszkesége is vala. Sokkalta mélyebb nyomokat hagyott hátra itt egykori munkálkodásod — elköltözött tanítómesterünk és kartársunk! — és sokkal szorosabban kapcsolódtak egybe lelkednek nemes tulajdonai, tanítványaid és kartársaid hálaérzelmeivel, semminthogy búcsúszó nélkül válhatnánk meg tőled most, mikor útad vezet el itt ez intézet előtt. Igaz, az a hosszú életidő, melyet számodra az isteni gondviselés kegye osztályrészül juttatott s annak munkabíró része nem volt teljesen ez intézetnek szemelve. Mem is a tanítói pálya volt az, melyre indultál s melyen éltednek első felét eltöltötted. Az ember törékeny részének: a testnek voltál te előbb orvosa s csak aztán később, a halhatatlan résznek: a léleknek művelője, nemesítője. És ugyan mi hozott, mi vonzott téged ide? Bizony nem az állás külső fénye, dicsősége, sem annak szűkös anyagi előnye. Mert hiszen sem egyik, sem másik irányban ez iskola segítségére ráutalva te nem voltál. Ide hozott téged — óh mennyire éreztük ezt mi mindig! . . . ide hozott a te benső hajlamod, veled született nevelői ambicziód s az ifjúságnak mélységes, igaz szeretete. Ez volt a te tanítói diplomát és nem az a másik, a papírból való, melyet ha még oly fennen, még oly kérkedőn lobogtasson is kezében a mai diplomás kornak gyermeke, magában véve mégis vajmi érdektelen. Ha valahol, úgy mindenekelőtt a tanítói pályán jogosult az a kívánság, hogy a munkás igazán lelkéből, mintegy benső hívatásérzetből végezze feladatát. Te így végezted azt s ezért volt áldás a te munkádon. Ezért nem vesztek el nyom nélkül a te magvetéseid s ezért fog élni a te jó emléked mindazok szívében, kik ott ültek egykor lábaidnál s hallgatták ajkaidról — nem egy száraz tudománynak rideg tételeit,