Városi katolikus Szent László gimnázium, Kiskunfélegyháza, 1941

5

asztal mellett, névnapokon, eljegyzésen, ünnepélyes és kevésbbé ünnepélyes alkalmakkor mindenütt, ahol csak megfordult. Eleinte a becsvágy fűtötte, később már csak robotolt. A népszerűség átka sodorta magával. Beszédeire mindig gondosan elkészült, de nem ijedt meg a rögtönzés feladataitól sem. Bámulatos emlékezőteheísége a legbravúrosabb szónoki feladatok megoldását is könnyűvé tette számára. A szerénység köntösébe burkolózva ragyogó szó- és eszmevirágokkal s hatalmas ismeretanyaggal kápráztatta el hallgatóit. Képekben, hasonlatokban gazdag mondatai sokszor a gondolatköltészet gyöngyszemeiként hatottak (Összerótt beszéd a dalosoknak).

Mindezek ellenére azt kell mondanunk, hogy a szónoklás Szirák Ferenc számára inkább valami kényszerű önmegmutatás volt, holmi lélekszelep, amelynek zárait a formakeresés és nem kis részben az emberi hiúság ösztöne nyitogatta. Igazi, klasszikus értelemben vett, az érvelés és a cáfolás fegyvereivel meggyőzni akaró szónoki beszédet nem is igen mondott. Emlékbeszédeit és alkalmi beszédeit mellőzve, igazán értékes előadásai csak a laikusok előtt látszanak szónoklatoknak, ezek tkp. irodalmi, esztétikai, társadalmi vagy művelődéstörténeti értekezések, amelyeket jobbára csak a vidéki felfogás kívánalmai öltöztettek beszéd formájába (A kurucokról, A dal kultúrmissziójáról, A magyar nőről, A honfoglalás magyarjáról).

Valójában az irodalom-esztétika Szirák Ferenc igazi területe. Itt mutatkozik meg egész teljességében szellemének ereje, ember- és lélekismeretének mélysége, sőt kifejezésének gazdagsága is. Ezzel jegyezte el magát már bölcsész- doktori értekezésében (Ilosvai és Arany Toldija), ez foglalkoztatta élete végén, betegágyában is (Tolnai Lajos regényei). Ez tette ismertté a nevét tudományos körökben, ettől remélte magasbra emelkedését. Persze hosszú az út a Kassai Lapoktól (Valami a kritikáról, 1920) és a Félegyházi Hírlaptól (Petőfi, 1923) az Irodalomtörténetig (Pontos tájrajz egy Petőfi versben, 1935), a Katolikus Szemléig (Harsányi Lajos, a lírikus, 1936), a Napkeletig (A költő világa, 1932), az Életig (A magyar nő eszménye a történelem tükrében, 1935) stb. Hosszú az út és küzdelmes. „Mert alapos s egyszersmind sokoldalú tudományt szerezni fölötte nehéz. Sok olvasás, még több gondolkodás, sok egybehasonlítás, még több gyakorlás s fogyhatatlan béketűrés és állandóság az, ami itt megkívántatik“.

Szirák Ferenc a pesti és szegedi egyetemi könyvtár gyakori látogatója volt, a kiadókkal állandóan összeköttetésben állott, a folyóiratok, szerzők megküldték neki könyveiket, kis könyvtárát szorgalmasan gyarapította, hogy lépést tarthasson a tudomány fejlődésével. Tudjuk, micsoda emberfeletti munka ez vidéken; milyen akaraterő, milyen becsvágy és kitartás kell hozzá! A régi, az új és a legújabb magyar irodalom termékeinek megismerése, az összes kritikák számontartása magában véve is szinte egy egész élet odaadó munkáját igénybe veszi. S e mellett a külföldi irodalomról sem feledkezni meg, német és olasz esztéták műveit tanulmányozni, filozófusok, történetírók alkotásain búvárolni, s közben — főhivatásként — tanítani és az órákra is készülni: olyan feladat, amelynek teljesítése csak önáldozat árán lehetséges. Szirák Ferenc ezt tette. A huszas évek szakadatlan munkájában kiforrva, 1932-ben már teljes pompájában bontakozik ki írásművészete. A költő világa (Napkelet, 1932) az az értekezés, amely tulajdonképpen a „teljes fegyverzet" első birtokosa. Mély- értelmű fejtegetés tiszta, világos stílusban ; szemléletes, képekben gazdag nyelv, amire Szirák Ferenc törekedett.

Sajnos, nincs helyünk arra, hogy minden munkájáról ismertetést adjunk, tehát csak a legkiemelkedőbbek felsorolására szorítkozunk.