Községi katholikus Szent László reálgimnázium, Kiskunfélegyháza, 1934
7 értékelnie a világot, hogy elkerülte a rá és költészetére az elsőnél talán még szomorúbb második Filippit, Csak az ítélheti el őt ezért, kinek még nem volt meg az élettel s önmagával az első csatája sem. Mikor újra megszólal, ódákat ír. Egy komoly, önmagán és a sorson felülemelkedett ember új hangjai ezek, ki törteleniil állt meg egy olyan harcot, melybe kortársai közül is belepusztultak sokan. Horatius ismertetőinek egy része nem akarja meghallani ezt a hangot s inkább meghúnyászkodó tömjénezést a nagyok felé, s nem őszinte, inkább csak a tömegnek szóló pózt keres az ódák lendületes sorai mögött. Ennek oka alighanem az, hogy a magyarázók legtöbbje csak filológiai stúdiumának tárgyát látja az ódákban, de nem Horatius életének egy új szakaszát, melynek természetes kifejeződése az ódák első három könyve. A szatírákban és epodosokban még nyugtalan lelkíí költő itt a teljes nyugalom révébe ért. Belső harcai elcsitulta után nyugodtan legelteti szemeit a jetenen. A hazáért most csak ,édes gondba merülve sóvárog“ szive, pedig egykor „csömöre s bosszúságának tárgya“ volt. Az élet külső folyása a belsővel újra összhangba került. Zivataros életkezdés után a költő egy boldog ország boldog fiának érzi magát. Nem várta ezt, ezért kétszeresen jól esik neki. Az ódák túlnyomó részén a megelégedés hangulata leng át. Természetes is, hiszen bárhová néz maga körül, ezt a képet látja. Miért kellene Arábia kincse s India gazdagsága ahhoz, hogy az ember megelégedett legyen? Élég egy kicsiny föld, a tiburi berek, az Anio vízesése s a kicsi falusi ház, hová barátait meghitt beszélgetésre, vidám poharazásra várja. Bandusia torrása mellett milyen öröm heverészni s gyönyörködni a természet ezerféle változásaiban! Ha ott éri a tél a kis házban s Jupiter elhozza a zimankót, midőn hótól fehérük a Soracte orma, milyen jó nézni ezt a meleg kandalló mellől, míg idebenn vidám lakoma készül s az áldozati oltár bárány áldozatra vár. Megszólal a fuvola a lant, rózsákat szórnak a nyájas leányok, pendül a hárfa, indul a tánc. Ezüstös kacagástól csendül az atrium s a vidám barátok szellemes élcei üdítik fel a lelket ... És ha eljő a tavasz, eltűnik a rétről a hótakaró, kizöldül a táj, holdfényes éjjeleken Vénus körtánca járja, forognak a mimfák s a faunok a fűben heve- részve fújják a sípot ... De minek szaporítsuk a képeket. Hogy Horatius megelégedett ember most, azt egyszerűen állapítsuk meg, mások úgyis a szemére hányták már elégszer. De mivé válik az ilyen életszemlélet mellett a régi ember, ki a szetirákat és epodosokat írta? A régi ember megmarad, csak fájdalmai múltán emlékeiből a hazafias érzéseknek új forrása fakad. Nem szégyellj most sem, hogy egykor harcolt Filippinél mostani pártfogói ellen. A régi köztársaság nagyjai éppenúgy tiszteletének tárgyai mint régen. Zengjen te néked, Regulus, dicsőség, Neked, Fabricius s ti, Scaurusak! Paullus, neked, te hősi vért pazarló, Midőn erőt vett a pun rajtatok. Keserves ínség s kisded ősi hajlék Nevelte volt hőssé Fabriciust, Naggyá Camillust és a még nyiratlan, A torzonborz szakállú Curiust. (Carm. 1. 12. Csengery ford.)
