Községi katholikus Szent László reálgimnázium, Kiskunfélegyháza, 1934
6 az igazi értéket önmagáért megbecsülni és támogatni törekedett, annak egész viszonya pártfogotjaihoz ellene mond. Maecenas úgy látta és értékelte a költőt, mint Vergilius és Varius. Kissé talán tetszelgett abban, hogy ő a pártfogója, de bizonyos, hogy nem ezért tette a költővel amit tett, hanem mert szánta s rajta igazán segíteni s ezzel egy emberi értéket megmenteni akart. Oktáviánust ilyen szémpontok nem vezették volna hasonló tettekre sohasem. Ő már csak akkor hajlott a költő felé, midőn barátja meggyőzte róla, hogy neki ebből dicsősége lehet. Maecenast a dicsőségen kívül a humánusabb gondolkodás és a magasabb kulurérzék vezette. Egyébként a felajánlott pártfogással igen föléje kerekedett a költőnek s alaposan feladta neki a leckét az emberekről, a világról, saját sorsáról, de különösen az új, augustusi rendszerről táplált eddigi véleményeit illetően. Az a kilenc hónap, mely első találkozásuk s a végleges frigykötés között lefolyt, alighanem Filippi után a második legnehezebb ideje volt a költőnek. Nem kell mindjárt a nagy emberek életéből idéznünk, hogy megérthessük az ilyen fordulópontok lehetőségét s befolyását az ember további életére. A nagyoknál ez a zseni harca önmagával, ezt az egyszerű ember megbámulja, de teljesen megérteni nem tudja. Inkább saját életünket vegyük szemügyre s eszméink, elveink és felfogásunk fejlődése során rá fogunk bukkani olyan fordulatokra, melyekre itt Horatiussal kapcsolatban gondolunk. Hiszen kétféleképpen éli az ember a saját életét is. Mindenki tudja, hogy az a sokszor zavartalannak látszó pár évtized, melyet leélünk, csak külső kerete életünknek, alatta egy másik világ él, fejlődik, küzd és forrong. Szakadékos, homályos táj ez, hol az önismeret olajmécse igen bizonytalan útmutatónk. S ebben a homályban szövődik igazi sorsunk. Itt nem tudjuk megmondani sohasem, hogy egy-egy elhatározásunk a pillanat szerencsés ihlete volt-e, vagy hosszú idők előkészítésének érett gyümölcse. Látszólag önmagunknak urai vagyunk, belőlünk, tőlünk indul ki minden cselekvés, miénk a siker éppenúgy, mint a vereség is, de e tünemények játéka mögött bensőnkben egyszerre valami fordulat áll be s mi szerencsésnek érezzük magukat a szerencsétlenségben s kétségbe tudunk esni sikereink fölött. E kétféle élet, nevezzük így: külső és belső összhangolása az élet tulajdonképpeni problémája, melyet mindenkinek, tehetsége szerint, megoldania kell. Az élet külső menetét rajtunk kívülálló tényezők is alakítják. Ebben mi magunk is úgy hatunk másokra, mint mások miránk, de belső életünk a maga sajátos törvényei szerint alakul, tüneményeit adott esetekben felismerni és talán javunkra fordítani is tudjuk, de tetszésünk szerint irányítani nem. Míg megvan az összhang, a két életfolyamat között, addig megelégedett az ember s ilyenkor csak ritkán jut eszébe, hogy másképpen is lehetne, de mikor megbomlik akkor beborul körülöttünk a világ s érezzük, hogy fordulóponthoz jutottunk. Hamlet örök problémája ez, melyet a sors minden pillanatban odavethet elénk. Az emberek egyrésze ilyenkor vagy hallgat, s türelemmel várja, míg az új lehetőségek között újra megnyílik számára a tér, vagy küzd a körülmények ellen, míg a külső vagy belső harcban végleg tönkremegy. Horatius magatartasa itt az előbbi volt. Ezt megalkuvásnak is mondhatnánk, de nagyon kicsinyesen gondolkodnánk, ha csak így fognánk ezt fel. Megalkudni legfeljebb a körülményekkel tud az ember, önmagával soha. Horatius tulajdonképpen egyiket sem tette. Ő egyszerűen csak egészséges életösztönére hallgatott s megkűzd- vén a szükségszerű belső csatákat élete ezen fordulópontján, sikerült úgy át
