Községi katholikus Szent László reálgimnázium, Kiskunfélegyháza, 1934
II. Horatius. Kétezer esztendő távlatából nézünk vissza erre a költőre ma, s szeretnénk elfeledni mindent, amit tudományos munkából olvastunk róla, bogy benyomásaink élénkek maradjanak, felfogásunkat ne befolyásolja semmi s ítéletünk mégis helytálló legyen. Egyedül művei alapján akarunk róla beszélni. Talán lehetetlennek látszik ez éppen Horatiusról, aki szinte kétezer év óta áll a tudományos és művészi érdeklődés pergőtüzében. Tudósok, költők, írók, laikusok tanulmánzozzák; neve az iskola padjaitól az akadémiákig forog s a nagyközönség visszhangozza százszor, mert már fogalom, a klasszikus római művészet csúcspontját: a klasszikus költőt jelenti. Igen. Horatius ma nemcsak egy költő neve, hanem művelődéstörténeti fogalom is, mely úgy jelenti a római lira csúcspontját, mint barátjáé Maecenasé a művészek örök pártfogóját, vagy Caesaré a nagy birodalmak urát. Ez az első iránytű, mely költőnk igazi nagysága felé mutat. „A nagyság, az utókor tévedése“ — jegyzi meg valahol a mindenáron szellemeskedni akaró Voltaire, de azt már nem érzi, hogy ez a »tévedés“ nem más, mint az emberiség egyik legszebb hitvallása, melyben a szellem felsőbbrendűségét ismeri el s neki evvel hódol. E hit nélkül nem volna kultúra, nem lenne haladás, önbizalom s nem termelődne semminemű emberi érték. Horatiust is ez a hit tartja életben kétezer év óta, s könyveli el művészetét e legnagyobb emberi értékek közé. Müveinek olvasása közben művészetének éppen kulturális értéke a legszembeszökőbb ma, mert a kultúra Horatius művészetében a nagyszerű múlt, melynek lelke az ő költeményeiben él. Egy világ képe ez, mely ma már nincs, fennmaradt emlékeiből csak a rekonstuáló képzelet tud alkotni összefüggő egészet, s ebbe a világba az embert testestől- lelkestől Horatius rajzolja bele. Hozzánk ma legtisztábban az ő műveiből beszél a régi Róma embere. S a római kultúrába, mint a földbe gyökereivel a fa, úgy kapaszkodik a miénk. Úgy viszonylanak egymáshoz, mint az alma meg a fája: nem azonosak, de az egyik rajtaterem a másikon. A múlt kultúrája sem azonos a miénkkel, de az éltető nedvek, az életerő, mely bennük kering, összefüggő egésszé olvasztja a kettőt. És ez az erő nem változik, ma is ugyanaz. Horatius éppenúgy belőle él, mint mi. Éppenúgy feloldódott benne művészete által a jövendő továbbfejlődés biztosítására, akár később Dante, Shakespeare, Goethe, vagy a többi nagyok. Horatius művészetét ma jobban el tudjuk képzélni az emberi kultúra fejlődésének egy láncszemeként, mint 1*
