Községi katholikus Szent László reálgimnázium, Kiskunfélegyháza, 1934

4

tudták kortársai, mert nekünk megvan a művelődéstörténeti távlatunk is hozzá. Mi már világosan s objektivebb szemmel látjuk azokat az értékeket, melyeket a venusiai lantos adott s érezzük, hogy munkássága nélkül sokkal kevesebbek volnának a mi értékeink. Az ő ismerete nélkül nemcsak pár vonással volna zavarosabb a múlt képe, hanem értékekben szegényebb is jelenünk. Horatius ma olyan nélkülözhetetlen a szellem világában, mint a fizikaiakban a fény: mindkettő a tisztalátás feltétele. Költészete pedig olyan adottsága művelődésünknek, mint a madárnak a levegő, a halnak a víz: benne, általa teljesül be élete, melyre rendelve van. Horatiust ma kikapcsolni művelődésünkből éppenúgy nem lehet, mint kivenni házából az éti csigát: a kettő már összenőtt, együtt alkotnak egy teljes alakot. S ebben rejlik Horatius örök aktualitása is. Mindig újra kell születnie a fellépő generációk rendjén s mindig ott is kell maradnia. Róla és költészetének értékéről változhat a felfogás, de azért ő nélkülözhetetlen lesz. S igazi nagysága éppen nélkülözhetntlensé- gében van. Vele kezdjük művelődésünket s vele tetőzzük be. Egyéni életünk változik, vele felfogásunk is, talán el is feledjük őt, de azért ott él tudatunk alatt, formálja az emberi dolgokról mondott ítéleteinket, belejátszik alkotó munkánkba, bölcselkedésünk elemévé lesz, költészetének tökéletes formáival tanítómesterünk s művészetével alkotásaink ihletője, Ez az ő „klasszicitása“, melyet olvasása közben megérziink s kétezer év távolából is mindig ugyanúgy. Ez az a „monumentum“, melyet magának emelt s valóban olyan, amilyennek mondta: „aere perennius".

Költői pályáját szatírák és epodosok írásával kezdi, bár először a szatírákkal lép a nyilvánosság elé. Mindkét költeményfajta bizonyos támadó élű, vagy nyugtalanító gondolatok elmondására való. Horaliusból a szatírákban és epodosokban a vidám csevegések vagy csipkelődések örve alatt a nyugtalan, korával és önmagával is elégedetlen ember beszél. A Filippinél megfutott katonai tribunus keserűségeit nem tudja egy könnyen feledni s mivel azt kimondania, ami most legjobban fáj, tilos, kortársainak apró fél- szegségein gúnyolódik, nem kímélvén itt-ott saját magát sem. Az „andax paupertas“, melyet emleget, nemannyira a költő szűkös viszonyait jelenti, mint a lélek lenyirbált szárnyait s a szatírák és epodosokban vigaszt keres maga módján úgy, hogy a lelkében élő nagy keserűségeket apró emberek apró hibáinak kigúnyolásában tördeli szét. A szatirikus véna felfakadása a költőben nemcsak tehetségének útkeresése, hanem a síró lélek könnye is, melyet egy korán nagyot csalódott ember akkor még halottnak hitt életműve fölé hullat. Elhisszük, hogy mosolyogva mond igazat még akkor is, ha fáj. De az igazság a szatírákban s epodosokban csak az a rengeteg példa, melyet a körülötte lévő életből éles szemmel összeszed, a hangsúly itt a mosolyon van, mely azért keserű, mert egy csalódott ember lelkének visszfénye. Fiatalon, szépen indult pályakezdés után hagyta ott Filipinél „paizsát“ s vele együtt mindent, amiért eddig élt s kockáztatta életét. Otthagyta a köztársaság fennmaradásába, a haza ügyének jobbrafordulásába vetett hitét, saját életének szépen kiépített kereteit s minden eszményét, melyeknek kultuszában eddig mesterei nevelték. Annyira benne él az események forgatagában, hogy bármilyen éles látása van is, nem tudja meglátni a jövőt, melyet a triumvirek diadala hoz, csak gyászt, mely rá és sok derék társára szakadt. Brutus és Cassius halála a haza halálának szimbólumaivá nőhetett kétségbeesett lelke előtt s a kivezető út keresésére egyelőre még gondolni sem tudott. Remény