Városi katholikus Szent László reálgimnázium, Kiskunfélegyháza, 1924

9

ünneplő seregen, az Alma Mater keresztes lovagjain: bátran merem állítani, hogy ezek mind visszahozták azt a szentelt gyertyát lobogva, égve. hogy büszke önérzettel feltüzzék azt az öreg iskolának oltárára, hogy háládatos szívvel letegyék azt annak a Kegyes Anyának lábaihoz, kinek szeretettől csordultig telt szive itt dobog az Eucharisztikus Krisztus tőszomszédságában.

Kegyes Anyánk! ki 8 esztendőn keresztül dajkálgaltad lelkünket. csiszolgattad értelmünket, ki aggódó szeretettel kisérted azóta is minden lépésünket, — nézz msgvigasztalódással a fehér gyertyák ragyogó erdejére, ha egyik-másikat ki is oltotta néha néha a vihar, újra meggyujtottuk s most elhoztuk mind Tehozzád, hogy lássad, miszerint lelkünket még most is azok a magasba nyúló szent ideálok hevítik, amelyekkel te küldöttéi a világba bennünket, nagy harcok végigharcolására, nagy közösségekért való áldozatos munkálkodásra.

Hisszük, hogy soha nem volt oly nagy szükséged erre a vigaszra, amelyet hazatért gyermekeid háládatos tekintete sugároz feléd, mint épen mostanában, amikor a békesség menyasszonyi ruhája után a mérhetetlen keserűség özvegyi kendőjét kötötték el- kinzott fejedre. Alma Mater! ragyogó menyasszonyból — könnyes asszonnyá szomorodott drága Ideálunk, — lealázottságodban is mérhetetlenül szeretünk Téged, mert eszményeid öröklámpásából soha nem fogy ki az olaj. szivedből nem pusztul ki a szeretet, mert áldó két kezed sohasem fárad el, amikor gyermekeidnek gondoktól meggyötört fejét kell anyai részvéttel megsimogatni. Hát tárd ki ma e fölött az egész vérző, zokogó országcsonk fölött a te bársonyos két kezedet és simogasd meg becéző szereteteddel mindazokat, kiket térdeiden ringattál, akik idegen vidékekről szakadtak egykor oltalmazó szárnyaid alá s akiket te tanítottál meg édesen zengő magyar szóra, lágyan susogó magyar nótára s ha akadna közöttük, ki anyagi érdekekért hitvány Judáspénzen elárult téged, óh nézz rá a távolból azzal a kibírhatatlanul szemrehányó tekintettel, amely előtt porbaomlott egykor a hálátlan Brútusz s amelytől sirvafakadt a tagadó Péter. Simogasd meg azokat a tépett- szivü öreg diákokat is, akik — mivel nem mehettek ma el az ellenséges kezek által meggyalázoti ősi intézet hívogató falai közé, — eljöttek ide tehozzád, hogy az évek óta tartó hontalanság nehéz keresztjét legalább egy napra letegyék a lábaidhoz s kisírhassák édesanyai öleden annak a halálosan vonagló szegény székely népnek tengersok keservét.

Kedves Testvéreim! Ha az idő engedné órákhosszáig lehetne