Városi katholikus algymnasium, Kiskunfélegyháza, 1876

a vágy- és utánzó tehetség lép előtérbe, e korban a gyermek minden külső behatásnak enged s azt a maga alakjában adja vissza. Nagyon csalódik, ki azt hiszi, hogy az első évek behatásai és cselekedetei a gyermeknél jelentőség nélküliek, közönyösek, vagy éppen elenyésznek. Ellenkezőleg minden arcz , hang és alak bevésődik a gyermek szűziesen tiszta érzelemvilágába. Igaz, hogy ezt sokszor nem lehet rögtön tapasztalni és észrevenni, hanem később csodálkozik az ember, hogy e vagy ama hiba miért irtható ki oly nehezen vagy éppenséggel nem; ennek okát legtöbbször a téves bánásmódban kell keresni. így boszulja meg magát a leg- keserübb módon az első gyermekévekben elkövetett mulasztás a későbbi gyermek- s ifjúkorban.

A legtöbb atya vagy anya boldognak érzi magát, ha — amennyire csak lehet — e kis terheket lerázhatja nyakáról s csiripelésöktől megszabadulhat. Az ily szülők két végletbe szoktak esni; vagy mindent megengednek gyermekeiknek amit csak szeinök és szájok kíván; vagy pedig a legnagyobb, sokszor igazán barbár szigorral viseltetnek irántok. Ezt látva, kétkedik az ember: valljon él-e szivökben a szeretetnek csak szikrája is gyermekeik iránt?! Fontolják meg az ily szülők, hogy a gyümölcs, ha növésében megromlik: megférgesedik, elvész anélkül, hogy az ápoló örömét találta volna benne. Ne vegyék azért a gyemnek nevelését e korban oly könnyedén, különösen oly helyeken is mint városunk, hol egy kisdedóvoda felállítása égető szükség volna, ne sajnálják a fáradságot s őrködjenek — szülői kötelmöknek eleget téve — gyermekeikre; az anya van hivatva a gyermek érzelemvilágát, az atya pedig a gondolkodást s akaratot fejleszteni és vezetni.

A gyermek második évétől egész az ötödik, hatodik, sőt bizonyos körülmények között a hetedik évig játszva neveltessék. Azért szükséges, hogy a szülők kiváló gondot fordítsanak a játékra, melyet egyik hires nevelészünk gyönyörűen nevez az ember legelső költészetének. Lesznek talán azok között, kik e kis tanulmányt elolvasásra méltatják, többen, kik ez állítás fölött mosolyra fakadnak. Pedig a nevelészetben egyik legfontosabb s a gyermekre legbefolyásosabb a játék. Már Plato is „De legibus“ czimü müvének I. könyvében odanyilatkozik: hogy minden embert, kinek nagy emberré kell lenni, gyermekkorától fogva a játék óráiban kell arra képezni. E tekintetben is modern nevelészeti elveink letértek az igaz útról; amennyiben a tömegesen előállított s vásárlóit játéknemüek mesterkélése- s finomításával csak a gyermek vágy tehetségét táplálják. A mai művészien előállított játékszerek nem hatnak oly jótékonyan a gyermek kedélyére, szivére s szellemére, mint az egyszerűk, melyeket a gyermek maga gondol ki. E szép dolgok pillanatnyi örömet szereznek ugyan a gyermeknek, de inkább bámulatot és csodálatot keltenek benne. A 3 vagy 4 éves gyermek annál jobban s tartósabban örül játékának, minél nagyobb önállóságot s öntevékenységet fejthet mellette ki; ilyenkor mindent bizonyos méltósággal és komolysággal tesz, mintha nem valami mindennapi kötelességről volna szó. De a mai játékszerek divatczikkek s alávetvék a divat változékonyságának, s a gyermek képzeletét vagy kevéssé, vagy túlságosan felizgatják.

Aki gyermekek közt megfordul naponként, tapasztalhatja, hogy a gyermektermészet holmi ragyogón felcziczomázott bábokra csak kis ideig fordítja figyelmét s azt inkább megbámulja, mint szereti; rövid idő múlva bizonyos kedvteléssel rombolja szét s romjaiból képzete segélyével más, neki jobban tetszőt, iparkodik- 3 -