Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)
1964-12-05 / 23. szám
1964. december 5. Kis Dongó HARMADIK OLDAL GYÉMÁNTCSERÉP Az Íróasztalomon van egy kis japán puszpángfatányér, abban tartogatok én mindenféle piros, kék, sárga üvegcserepeket. Hogy hol veszem őket? Hát találgatom őket az utcán, hol az aszfalton, hol az árokparton. Hogy minek kellenek ezek nekem? Hát csak eljátszogatok velük, mikor nagyon fáradt vagyok és se látok, se hallok már azoktól a kis fűrészektől, amik az agyamban nyiszognak. Van azzal más ember is igy s az akkor a fürészmalmát elviszi a színházba, vagy a kaszinóba, vagy befurja a vánkosba és rászorítja a kisvánkosokat, vagy ha semmi se használ, akkor összevész a feleségével. Nem mondom, ezek is jó módszerek lehetnek, de az enyém biztosabb és kevesebbe is kerül. (Nem az asszonnyal való összeveszés ruinálja az embert, hanem a kibékülés!) Én se a magam fejét nem viszem sehova, se a más fejét nem harapom le ilyenkor, hanem fölveszek egyet a színes üvegeimből és azon keresztül nézem a kezemet, a szobát, a fákat. Kiszököm ebből a seszinü világból egy piros világba, kék világba, sárga világba és az olyan különös, hogy a kis fűrészek egyszerre elhallgatnak tőle. És mikor csönd lesz bennem, akkor ráfogom az üvegcserepemet az égre és azon keresztül mindig meglátom az Istent. Most is éppen olyan, mint kisgyermek koromban volt, mikor gyémántcserepet találtam a szőllőuton. A gyémántcserép már messziről úgy tündök- Iött ki a homokból, hogy majd kiverte a szemem. — Gyémánt! — szaladtam oda lelkendezve s beletörölgettem a kincset az ingem derekába. Közelről nem ragyogott úgy, de ha napnak tartottam, vakitóan szórta a szikrát. Bizonyos voltam benne, hogy valami jókedvű tündér hajította az utamba, aki meghallotta, hogy milyen jó gyermek vagyak. Akkoriban tudtam, hogy a tündérek úgy röpködnek körülöttünk, mint a legyek s azt hittem, úgy szórják szanaszét a gyémántot, mint én a cseresznyemagot. — Ugyan melyik lehetett? — néztem körül a kutyatej virágos homokon. De nem röpködött ott egy fia-tündér se. Mindössze egy cinege bujkált a gilice-tövisek közt. Igaz, hogy azt is kiabálta: — Kincs! Kincs! Kincs! A szememhez emeltem a kincset és láttam rajta keresztül Tündérországot. A kutyavirágok szivárványszínű fának látszottak. A csillámos homok csillogott-villogott, mint porrátört gyöngy. Kék hangyák mászkáltak rajta és a legyek úgy villantak előttem, mintha repülő rubint-csöppek lettek volna. Nem voltam, nem is leszek már többet olyan boldog az életben, mint akkor voltam. Annyiszor jártam Tündérországban, ahányszor akartam. Nem kellett féltenem senkitől, mert csak én tudtam micsoda. Még az édesapám is üvegdarabnak nézte, — pedig az volt a legokosabb emlber a világon. Egyszer, ahogy az ünneplő kabátkám zsebében megtalálta a kincset, megpirongatott: — Hát azt a pohárcserépdarabot mit hurcolod magaddal, te bolondos? Hiszen kilyuggatja a ruhádat. — Ó dehogy — sompolyogtam ki a (Szobából s attól fogva éjszaka is a markomban szorongattam a kincset, hogy senki el ne vehesse tőlem. Utoljára aztán odaadtam magamtól. Mégpedig a jó Istennek adtam oda egy orgonaszagu, ragyogó tavaszi vasárnap. Annak a jó Istennek, aki olyan szomorúan nézett le rám az ó-templom gyertyafüstös, régi oltárképéről. Ott ült hosszú kék palásban a felhők fölött, aranykorona volt a fején, rózsakoszorus angyalkák röpködtek körülötte és nézett, nézett maga elé szomorúan. Pedig az öreg-templomban minden olyan vidám volt. A nyitott ablakon bebújtak az orgonagalyak, vadméhek döngicséltek a tömj'énfüstben, nevetett a napfény az anyókák fehérhaján és a gyermekszemek tükrében. Csak az Istenke nézett örökkön olyan szomorúan, ahogy csak az tud nézni, aki mindig maga van. Nagyon megsajnáltam a jó Istent és azt gondoltam magamban, hogy neki adom a gyémántot. — Majd meglátod, milyen szépet látsz ezen! — néztem biztatóan a képre,, ahogy odasompolyogtam az oltár elé. Kis fatányér volt az oltár sarkán (olyan, amilyen most az Íróasztalomon van), jó emberek abba rakosgatták, amit az Isten dicsőségére szántak. Abba tettem én is a gyémántomat, az aranytkrajcárkák , a fényes ezüsthatosok fölé. De a gyémánt megcsörrent az Istenke pénzein és Fekete harangozó, aki alacsony szalmaszékén az oltár mögött szundikált, mert ott jó hűvös volt és a legyek se csípték, a harangozó kitekántett és haragosan rám mordult: — Takarodsz, te gyerek, azzal az üvegcseréppel! És ahogy utánam hajította a kincsemet, az nekem jobban fájt, mintha a fülemet húzta volna meg, ahc&y a tisztelendő ur szokta, ha megakadtam a “kilenc idegen bűnben.” Szepegve bújtam meg egy nagy magas padban, amiből a fej.em se látszott ki és addig, addig keseregtem, míg utoljára magam maradtam a templomban. Már leborult az este, elhallgatott a vadméhek zsongása, csak a Fekete harangozó horkolása hallatszott az oltár mögül. Az Istenke képe az örökmécs pislogásánál még szomorúbbnak tetszett, mint a napsütésben. — Mégiscsak a tied lesz! — kacsintottam a jó Istenre és a gyémánttal lábujjhegyen óvakodtam ki az oltár elé. Szép lassan tettem le, hogy ne csörrenjen, a harangozó nem ébredt föl és én elégedetten surrantam ki a templomból. De ahogy a porticusba értem, visszarettentem. Nagyfej ü béka lepkedte ott a katonabogarakat és nem mertem tőle kimenni. — Megvárom, míg megvacsorázik — fordultam vissza és behúzódtam az utolsó padba, a miszszióskereszt tövébe. Ott bóbiskoltam egy darabig s talán el is aludtam volna, mikor egyszer csak szárnysuhogást hallok az oltár felől. Odariadok: hát az angyalfiókák röpülnek le az oltárképről. Az egyik éppen a fatányérkát tette a jó Isten ölébe. —Látod, Uram, mégicsak jók az emberek — muzsikált a szava, ahogy kifordította a tányérkát. Aztán a tányérkát vissaatette az oltárra, a jó Isten pedig fölszedte a pénzeket az öléből és egyenként visszadobálta őket a tányérra. Csak azt csodáltam, hogy egyik se csengett, mikor olyan magasról leesett. —Ez bizonyosan azért van, hogy Fekete harangozó fel ne ébredjen — gondoltam magamban. És szórta, szórta az Istenke a pénzeket és nézett szomorúan maga elé és csak akkor kezdett el mosolyogná, mikor az én gyémmántom a kezébe került. És attól a mosolytól egyszerre szivárványszine lett az éjszakának, egészen olyan, — mint amilyent a gyémánt szokott mutatni. — Ezt elteszem — méregette a tenyerén a kincset és eltette a kék palástja alá. És ezen elmosolyodott az egész templom, a haragos kopasz kőszentek is és láttam, hogy még Fekete harangozó is mosolyog álmában, aki talán az édesanyja ölében mosolygott utoljára. És mosolyogtak az angyalok is, mikor megszólaltak: — Pohárfenékből való cserép az, — Urunk! — De hát nem látjátok, hogy világit! — csengett az Isten szava és egyszerre teleragyogta az éjszakát az Ur keblén ragyogó üvegdarab, be kellett hunyni a szememet. Mikor fölnyitottam, bepirosodott a hajnal az ablakon, imádkoztak az orgonák sűrűjében a fülemülék és Fekete harangozó rázta a vállamat. — Ejnye, de elaludtunk, te üveges kis gyerek — mondta olyan szelíden, ahogy ez a mogorva vénsiag sohase szokott beszélni. Kidörzsöltem az álmot a szememből és ijedten pillantottam oda az oltárra. De mindjárt megnyugodtam: az aranykraj cárok, az ezüsthatosok ott voltak, de a gyémántom nem volt ott. Az, -azóta még mindig ott van a jó Isten kebelén, akit én most is mindig úgy látok az üvegcserepeken keresztül, mint akkor láttam, csak éppen most már tudom, hogy a jó Istenke nem azért szomorú, mert mindig egyedül van, hanem azért, mert — sohasem lehet egyedül. SZEGÉNY EMBER — Gazdag az az ember, aki a nővéredet feleségül vette? — kérdezi Bunyola ,a barátjától. — Nem hiszem, mert valahányszor az apám róla beszél, mindig úgy nevezi őt: “szegény ember.”---------------------------------VÉGZETES LEVÉL A feleség egy ideig figyeli a férjét, amint ©gy most érkezett levelet olvas. Ingerülten rászól: — Add ide .azonnal azt a levelet. Egészen belesápadtál az olvasásába. Látom a kézíráson, hogy egy nő irta azt a levelet! — Igazad van, édes, — mondja a férj még mindig sápadtan. — Itt van a levél, a szabónőd irta!-------------------------A MEGTRÉFÁLT ÍRÓ Tristan Bemard francia humoristának egy titkos drámairó el akarta mondani egy készülő nagyszabású drámáját és igy kezdte mondókáját: — Mester, most nagy fába fogom vágni a fejszémet . . . — Nem baj — szólt közbe Tristan Bemard, — csak arra vigyázzon, hogy rajta ne csapják falopáson. JOHN MOLNÁR FUNERAL HOME A legrégibb detroiti magyar temetkezési intézet E AGILE G. WAGNER, temet ésrendező 8632 DEARBORN AVENUE Detroit, Michigan 48217 Telefon éjjel-nappal: VI 2-1555. Magyar ifjúság lapja a havonta megjelenő MAGYAR CSERKÉSZ Megrendelhető: P. O. Box 68, GARFIELD, N. J. A Magyar Cserkészszövetség Hivatalos Lapja LaneSuper Service gazolinállomás és SHELLUBRICATION Ternyák István, tulajdonos 1709 LAWNDALE AVENUE (a Lane St. sarkán) Telefon: VInewood 1-2290 Tire és battery szolgálat, valamint megbízható autójavítás.
