Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)
1964-11-05 / 21. szám
1964 november 5. Kis Dongó ÖTÖDIK OLDAL szárok szokták. Aztán meg' az is kitudódott, hogy az egyik kutatóárkot már az ifjabb Máder domíniumán futtattuk végig, anélkül, hogy engedélyt kértünk volna rá. Harmadnap reggel, ahogy számbaveszem a hadamat, tizenegy munkást olvasok össze. Hát ez meg már hogy lehet? Mikor én csak tizet fogadtam, azt is sok tusakodás után, mert esztendő vége felé nagy szeme van már a múzeumi dénárnak. — Hát úgy, igazgató ur — mosolyog a szelidarcu menyecske, — hogy a Pisti meggondolta magát. Azt mondja, addig, mig az ásatás tart, úgyse tud az izgatottságtól mit csinálni, hát akkor több haszna lesz belőle, ha lent dolgozik a gödörben, mint ha idefönt tátja a száját. Én már öreg munkás vagyok a halottak kikubikolása terén, de még ilyent én sem értem. Hogy egy család, amelyiknek egyetlen tagja se volt még soha múzeumban, igy tudjon lelkesedni olyan dolgok iránt, amire a tanult emberek ügyet se vetnek! Ha én ezt kiirnám az újságba, azt mondanák, kitaláltam. A nagy öröm aztán egy kicsit meg is szélesíti az embert. Bizony a salátára is rátapostunk egy kicsit, meg egy-két szőlőgyökérben is megreccsent az ásó. Vigyázatra intettem a munkásaim, és mentegettem magam Máder ur előtt. — Az nem tesz semmit se, nem — vonogatta a vállát, — szegényebb már mi azzal se nem leszünk. Valahányadik nap este aztán, ahogy kihagyom a másnapi munkát, s nézegetjük a kétméteres gödrökben a tarka foltokat, amik el áralj ák a sirt, azt mondom Jánosnak: — Itt csontváz van! — Az, látszik a vonala is — mutatja János a kis ásóval a barna léniát a sárga homokban. — Ezt azonban itt kell hagynunk, az ördög vigye el, körülbelül a fele a nagy cseresznyefa alá esik, annak meg nem rongálhatjuk meg a gyökerét. — Szó sincs róla — mondja János is, aki velem együtt jobban vigyáz a máséra, mint a magunkéra. Másnap reggel ahogy kimegyek, már úgy póstaután, jön elébem János. — Nagy sir. Bronzmancsettás krampusz fekszik benne. Leszállók a gödörbe, feljövök, nézem az ásatás.! térképünket, nem tudok orientálódni sehogy se. — Nézzük csak, hogy is állunk. Itt a nagy cseresznyefa . . . Azaz nini, hol a cseresznyefa? — Ahol van ni — mutat János egy vastag faderékra, amely leggallyazva hever a földön. — Máder ur kivágatta a fát, hogy utunkban ne legyen. Ugyan maga is segített kivágni. Ahogy magamhoz tértem az ámulatból, lélekben kalapot emeltem a kéményseprőipar előtt, és megszoritottam az öreg szittya kezét, akinek élete végéig idegen maradt a mi idiómánk. — Máder ibáosi, honnan került maga ebbe a faluba ? — Szegedébül — mondta önérzetesen. — Ott voltam én legén a mesterségbe, magyarul is otan megtanultam. No, gondoltam magamban, ottan nemigen tanulhatta meg, hogy egy bronzkarika megér egy cseresznyefát. Mert én ott méltóságos urat is ismerek olyant, aki nekem magamnak megmondta, hogy az egész tudományért nem adna egy kiszáradt szőlővesszőt. De mondani nem mondtam, mert akkorra odabicegett elém a legkisebb Máder, 'és megbökte a térdemet, mert följebb nem ért. — Csecse bácsi, csottja — emelgetett fel vékony kis karjával egy cserépdarabot. Ami azt jelentette, hogy elhozta az eleven bácsinak a halott bácsi csontját. * Ez is nagyon szép teljesítmény volt a kétéves és háromhónapos princtől, aki egykor örökölni fogja a Máderék családi címerét, a kormos fityulát és a kéménykotró drótseprüt. Egyelőre azonban ő is a hazai régészetnek szentelte minden energiáját. Egész nap ott csetlett-botlott az emberi vakondtúrások közt, Ids ásókanállal döfködte a földet, és bogárszemével elhárította magától az anyját, ha az csókkal akarta zavarni az ősöket felderítő munka folyását. — Ne bácos — rázta' okos kis fejét, — Mádej dódoz. Nemcsak a bronzkori emberek hagyatékát hoztam el megőrzésre Szegedről, hanem a dolgozó öreg és ifjú Máderekét is. Jó az nekem a magyar kulturfölényt bizonyítani olyan pillanatokban, mikor nagy ti rak teszik előttem illuzórikussá. Kucsera és felesége összevesztek. — Most azonnal pakolok és haza megyek a mamámhoz, — mondja zokogva az asszonyka. — Ne fáradj, kérlek. — szólt a fiatal férj. •— most jövök onnan, nincs otthon. — Hát hol van? — Visszament a nagymamádhoz! AKKURÁTUSÁN A paraszt embertől, egyszer a városiban megkérdik: — Mondja csak, bácsika, mit csinálna maga, ha valaki hirtelen megajándékozná tiz kiló aranynyal? — Hát tudják, — mondja tempósan az öreg, — először is elmennék, megméretném valahol. ■**§£*>--------SÜRGŐS Egy orvos és egy ügyvéd találkoznak délután az utcán. — Hova mész ? — kérdi az ügyvéd. — Egy beteghez hívtak. — Ne siess annyira, hiszen olyan ritkán látjuk egymást. Gyere, megiszunk valahol egy feketét és egy kicsit elbeszélgetünk. — Nagyon szívesen mennék, de nem merek. — Miért? — Mert félek, hogy a beteg esetleg meggyógyul közben. Orvosi receptre készítünk gyógyszereket. — Rendelésre külföldre is szállítunk gyógyszereket. FOLTYN MIKLÓS hazai és amerikai gyógyszerész Telefon: VInewood 2-0832 Delray Pharmacy 8022 W. JEFFERSON AVE. Detroit, Michigan 48217 SOLOSY TEMETKEZÉSI INTÉZET 8480 SOUTH STREET VInewood 1-2353 LINCOLN PARKBAN 3206 Fori Street DUnkirk 3-1870 JohnK. Solosy - Robert M. Gordon — Ezüst jubileumi Evünk — 1964
