Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)
1964-10-20 / 20. szám
1964 október 20. Kis Dongó HARMADIK OLDAL De a sisak nem tűnt elő. Ponty elkomolyodott. Nyugtalanná vált. Odafutott a zsiliphez. Nézett jobbra-balra. Lenézett a zugóba is. Egyszer csak megpillantotta a vízben forgó sisakot. Megrándult. Merő szemmel nézett alá. A sisak forgott, forgott, és kiúszott lassan a tóba. Ponty nyifogott. Egy-két nagy ugrással lenn termett a tóparton. S nézett, nézett meredet-izgatottan. Várta, hogy a gazdája felbukik valahol, és reá nevet, és szólítani fogja. De a tóból nem bukott fel senki. A vizben lomhán kerengett a sisak. Ponty mindegyre izgatottabbá vált. Remegett. Lefutamodott a viz színéig. Látszott rajta, hogy be akar menni a vízbe. De a lába besüppedt a sárba. Visszaugrott. Vakkantott egyet-kettőt. Egyszer csak egy nagy szökéssel benn termett a vizben. A sisak úszott. A foga közé vette. Határozatlanul nézett széjjel a vizben, aztán a sisakot kivitte a partra. Ledobta a földre a sisakot, s ismét a vízbe nézett. Nyüszölt. Végigfutott a parton. Meg-megállt. Benézett a kerekek alá. Felszökkent a zsilipre is. Nézett előre, hátra. A szeme aggodalmat fejezett ki. A teste megrándult. Az utón egy falusi paraszt ballagott a malom felé. Puttón volt a hátán, s a kezében két füles kosár. Ponty fölugrott a levegőbe, s panaszos ugatással futott hozzá. — Mégy innen! — rikoltott rá az ember ijedten. — Kusti, büdös! A kutya visszafutott a tóhoz. A fejét rázta. Vakogott. Aztán egyszer csak fölkapta a sisakot, és loholt vele haza. Az utcákon már akkor mozgott a város. A sisakot vivő kutya mindenkinek föltűnt. — Nini! — kiáltotta egy inasgyerek. — Mit visz a kutya? S követ kapott fel. Hozzásujtotta. Más gyerekek is követték a példát.— El kell tőle venni! S repült a kő Pontynak eléje, utána. A kutya nagy szökellésekkel menekült. Egy kő tomporon találta. Nyikitott egyet, aztán tovább rohant. Lihegve ért haza. A tomporán folyt a vér. A sisakot letette az ajtó elé, s kapart az ajtón. Nyafogott, ugatott. De persze az ajtó nem nyitott ki. A kutya megnyalogatta a tompo-Egyszer csak megfordult. Rohant a tűzoltó-tanya felé. A tanyán nem volt senki, csak az őrálló két tűzoltó, meg a kocsisok. Az egyik tűzoltó kenyeret és szalámit reggelizett a pádon. A nagyszobát, ahol inni szoktak, söpörték. — Nini, a Ponty! — mondotta a reggeliző tűzoltó. — Az órás erre jár. S egy falat kenyeret vetett a kutyának. Ponty azonban rá se nézett. Befutott a nagyszobába, meg kifutott. Az istállóhoz is futott. Benézett. Majd a reggeliző tűzoltóra fordult a tekintete, s vakkantott reá. — Ne — mondotta a tűzoltó. És a szalámibőrt neki dobta. A kutya az eldobott bőrre pillantott, de nem kapta fel. Egy szökéssel kiiramlott az udvarból. — Ez a kutya beteg — mondotta a tűzoltó. Ponty száguldva rohant vissza haza. Ismét kapart egyet az ajtón, ismét nyalt egyet a combján. Aztán megint el, le a tóra! Ott szükölt, ott ritt. Beúszott a vizbe. Úszkált jobbra-balra. Olykor fölemelte a fejét, és a levegőbe ugatott. Délelőtt végre órát vitt valaki az óráshoz, s megpillantotta az ajtó sarkában a sisakot. — Mi a fene? — mondotta. — Az órás nagyon részeg lehet. S átment a csizmadiához. — Ugyan kérem, ha az órás fölébred, adják át neki ezt az órát Nem akarom felzörgetni, hátha csak reggel feküdt le. A csizmadia nevetett: — Vasárnap mindig bekeffent... Az óráshoz aztán mások is próbáltak bemenni, de akkor már Ponty ott ült az ajtónál, a sisak mellett, és dühösen morgott. Azelőtt nem szokott senkire haragudni. Csizmadiáék nevették, hogy a sisak kívül maradt. Másnap azonban, hogy még mindig ott volt a sisak, tanakodni kezdtek, hogy vajon otthon van-e az órás? Hátha valami baja van? Hátha felakasztotta magát? — Hátha elment falura — vélekedett az asszony. — Akkor a kutyája nem volna itthon. A csizmadia átment és zörgetett. A kutya őt nem morogta meg. Zörgetett erősen. A kutya aggodalmasan nézett a kilincsre. De semmi válasz. A csizmadia akkor elment a rendőrségre. Dél felé megérkeztek a rendőrök és egy lakatos. A kutya a sisak fölé állt és haragosan nézett rájok. Morgott. Az egyik rendőr kivonta a kardját: — Mars innen! A kutya akkor dühösen ugatott. Látszott, hogy egykönnyen nem tágít. A rendőrök azonban követ ragadtak. Két dobás: egyik oldalba, másik a fejen. A kutya sikítva menekült át a csizmadiához. Tíz nap elmúltával az órás szegényes holmija dobra került. Rokonai nem voltak. A ház gazdája a házbérért jelentett jogot a holmira. A kutya még mindig ott ült az ajtóban. Lesoványodott, elhitványodott. Bágyadt, bus szemmel nézett a közeledőkre. De alighogy az árverést megkezdték, a kutya egyszer csak benntermett. A mosóné épp a lepedőt akarta lehúzni az ágyról, azon okkal, hogy az órás másfél forintjával tartozik. A kutya felszökött az ágyra, s a szeme közé uhogott. A mosóné csaknem hanyatt esett ijedttében. A kutya a négy lábát megfeszítve, elszántan vicsorgott mindenkire. Ütötték. Akinél csak bot volt, mindenki ütötte, csépelte. A kutya az ágy sarkába húzódott, de a botok ott is zuhogtak rá. fejére, hátára. Végre leugrott és bebújt az ágy alá. Az árverést folytatták. Az ágy, a két szék, a rozzant ruhaszekrény, s a szekrényben levő köznapi ruha és fehérruha-féle, mindenre akadt vevő. Még a papucsáért is adott egy kofa két garast. Aztán a szerszámos asztal került kótyára. Az asztal azonmód állt, amint az órás elhagyta. A finom reszelők, fogók, rugók kerekek, nagyitóüveg, kiskalapács, minden ott hevert a szokott rendben. A végrehajtó egy minutumig gondolkodott, hogy úgy adja-e el az “GYŰLÖLET ÉS BOSSZÚ A MAGYAR ÉS TÖRÖK KÖZÖTT.” “Kultúrát és vallást, mint törökellenes motívumokat átszőtte a nemzetiség, az egy néphez való tartozás tudata, mely mint alább látjuk, a végvári szolgálatban, a társadalom minden osztályát egybefogta. A magyar védekezés ellenálló e éjét ez az érzés hevíti fel, s benne, mivel a nemzet családi és rokoni öntudatokon is épül fel, ez utóbbiak is nagy szerepet visznek. A század második felében már alig van család, mely török harcban elesett tagokat, török rabságban elsenyvedteket ne siratna, mig a Mohácsot látott első generáció mindegyre a régi, dicső Magyarország helyreállításáért küzd, szemei előtt soha el nem homályosodván Mátyás dicsőségének, a magyar nagyságának emléke, addig a második nemzedék, mely már nem látta személyesen a nagy Magyarországot, elsősorban a vérbosszúért harcol, az atyáit ért sérelmeket és a magyarság régi országából való kivettetését akarja megbosszulni” ... “Az ilyenek vagyonukat, családi birtokukat, őseik sírboltját keresik szablyájukkal, mely immár egyetlen tulajdonuk s melyet többé pihenésre le nem eresztenek. Még keserűbb ellenségei a töröknek azok, kik egyenesen atyjuk haláláért keresnek bosszút a hitetlen törökön, engesztelődés. egyesség, békés egymás mellett élés ezekre teljességgel elfogadhatatlanok." “Magasabb kultúra, keresztény vallás, családi hagyomány és vérbosszú, irredenta-törekvés a régi birtokállomány visszaszerzésére, mindezek együttesen szilárdítják meg azt a védsövényt, mely a XVI. században kemény, páncélos magyar derekakból áll össze a kereszténység védelmére.” “A fogságban nemest és nem nemest a török egyformán lealázó büntetésekben részesített, minden magyart, ha csak át nem tért, egyképen rabszolgává tett. Ezt ismerve, nem fogunk magyarországi basák magyarnyelvű leveleiben őszinte magyarbarátságra akadni, mert egyrészt ezen leveleknek zamatos magyarsága nem a basáké, hanem az Íródeákoké, kik renegát magyarok voltak, Debrecenből, Komáromból, Szebenből, másrészt pedig a magyarbarátság kifejezéseit politika sugalmazta nekik. Az atyafiságos kifejezések álnokságát maga az egyik török-magyar deák, Szepesi Gergely, Húszéin bég leplezi le, mikor saját maga ir titkos levelet magyart kapitánynak: . . . török hitűnek ne higyjetek; vegyétek eszetekben magatokat, hogy török soha hatalmával semmit nem vett, hanem csalárdságával. Erősen vigyázzatok, hogy meg ne csalatkozzatok. Elevent ne fogjatok, mind vágjátok le! Általában ezek a magyarnyelvű levelek, melyek közt a budai basáktól valók, politikai fontossággal is birnak, diplomáciai természetűek s bennük a magyaros, atyafiságos kifejezések a tárgyalás menete szerint változnak át minden átmenet nélkül brutális fenyegetésekre és szidalmakra. Udvariasság és káromlás azonban ugyanazon célt szolgál: a török császár hatalmának terjesztését, fenntartását, a magyar rabszolgaság állandósítását.” “A KERESZTÉNY SZOLIDARITÁS TUDATA.” “A magyarság mindvégig érezte az európai közösséget, melyet a kultúra és vallás alkot, s mely a XVI. században még valóban uralkodik a tömegek, ha nem is a fejedelmek, a politikusok lelkén. Ezt fejezi ki a Verancsics-Zay követségben, 1555-ben Zay Ferenc, töröktől elüldözött földnélküli nemes ur, huszárkapitány, mikor Konstantinápolyban a díván végén a nagyvezér újra előveszi csábításait: Te magyar vagy, ti magyarok miért nem nyugodtok meg, a német disznóktól térjetek át végre a hatalmas császárhoz; fejemre esküszöm, egész Magyarországot megkapjátok szandsákságban; a királytok úgysem törődik veletek, a németek jobban gyűlölnek benneteket, mint minket; okosabb lesz, ha mi, magyar és török, a német disznót kétfelől mészároljuk, most úgyis neki arattok és szüreteltek! Erre Zay válaszában jobban kifejezte a század értelmét, mint történeti könyvek kötetei: Nem helyes ez a beszéd, mert igaz ugyan, hogy a nyelvnek varietása megkülönbözteti a németet, spanyolt, olaszt, franciát, csehet, lengyelt, magyart, de egy és ugyanazon vallás köt össze bennünket, mert mindnyájan ugyanazon Istent hisszük!” “A keresztény szolidaritás ez erős tudata tartotta fenn ezt a vérző kis magyarságot, hogy a balkániak mintájára le ne feküdjék hid gyanánt a Nyugat meghódítására induló kalifa lábai alá. Keresztény szolidaritás és nemzeti érzés adott nekik erőt. ők voltak akkor Európa hívei, a jó európaiak, kiknél jobb nem volt és a nemzeti eszmének harcosai, mikor az nyugati területeken még alig élte gyermekkorát. Az üldözött magyarság egybeforrva, lélegzetfojtva nézi egy-egy vár ostromát, sikerül-e a pogányt feltartóztatni, visszaüzni. A korábbi feudális és területi különbségek a török védelem hatása alatt tűnnek el. a csonka ország ilyenkor egy szívvel érez és egy akarattal kíván.” * Ezeket irta Szekfü Gyula történelemtudós. Érdemes olykor visszanéznünk Nemzetünk múltjába és elgondolkozni a Jelenen, amelyet megkapunk, ha egyes szavakat, neveket, vagy kifejezéseket a mai nevekkel, szavakkal és kifejezésekkel felecserüljük. Ezt a cserét az olvasóra bizzuk.
