Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)
1964-10-20 / 20. szám
MÁSODIK OLDAL Kis Dongó 1964 október 20. Gárdonyi Géza: AZ ÓRÁS MEG A KUTYÁJA — Folytatás — Egy napon falura hívták az órást. A tiszttartónak az órája állott meg. Zsadányi fölült a kocsira. A kutyája futva kisérte a kocsi mellett. —- Hol szerezte ezt a különös fajta kutyát? — kérdezte a tiszttartó. Az órás elmondta. — Tessék megvenni — tette hozzá. — Nem adnám el semmi kincsért, mert jó állat, de nekem nincs konyhám. Én csak apróságokkal élek. Az ilyen kutyának ennie kell. — Hát hogy adja? — Odaadom egy forintért. — Jól ugat? — Mint az oroszleány! — Hát jó, megveszem. — De ajánlom, hogy jól meg tessék kötni, mert hazajön. — Dehogy megy haza. Hogy menne haza olyan messzire. Vettem én már máskor is kutyát onnan. — De csak tessék megkötni. — Majd betesszük egy hétre a baromfiudvarba. Onnan nem bir kimenni. És az órás becsalta Pontyot a baromfikertbe. Sürü tüskésdrótkerités övezte azt a kertet, jó két méter magasan. Az órás megigazította az órákat, s estefelé végzett. Kapott vagy öt forintot. Mikor elbúcsúzott, a kutyája nyugtalanul nézett utána. Szükölt. Fel-alá ugrált a tüskés drótkerítés mellett. Itt is, ott is kidugta az orrát a drót közül, de nem bírt áttörni rajta. Az órás sokáig hallotta az üvöltését. A város végén csárda áll. Zsadányi, hogy pénzt érzett magánál, betért oda. Egy óra múlva vigan zengett a cimbalom. Reggel már a nap is kelt, mikor az órás hazavetődött. A kutyája vidáman futott eléje. A bundáján pirosló vérfoltok tanúskodtak arról, hogy a drótkerítés nem bocsátotta át valami könnyen. — Ménkű ebbe a kutyába! A tiszttartó harmadnapra elküldött a kutyáért. Csak nagy küzdelemmel bírták lefülelni s megkötözni. — Láncra kell tenni legalább is egy hónapra — vélekedett az órás. Három hétig nem látta az órás a kutyáját. Egy délután, ahogy kilép, ott fekszik megint a kutya az ajtaja előtt. Csupa por a bundája, de úgy meg van hízva, hogy alig ismer rá. Az órás attól fogva nem bírta a város határán túl vinni a kutyáját. Ponty elfutott, ha kocsi állt meg a ház előtt. S ha a gazdája kocsira ült, csak épp a sorompóig kisérte. Ott leült és busán nézett utána. S ott várt reá, mig csak vissza nem tért. Pedig hát igen láb alatt volt már a kutya. Ha szombat délutánonkint gyakorlatra vonult a tűzoltóság, Ponty nagyokat szökellve futott elől, és erős vuh-vuh! kiáltásokkal ijesztette az utca népét. Mikor a gazdája fölment a gyakorló létrán, nyugtalanul nézte, és keservesen tutult. Nevették miatta Zsadányit. Még izgatottabb volt a kutya, ha, tűzre kongattak. Olyankor végtelenül vonított, mintha a fogát húznák, és kaparta az ajtót. Zsadányi nem szeretett éjszaka fölkelni. Azelőtt mindig azt mondta, hogy nem hallotta a kongatást. És el is hitték neki, mert hiszen a város végén lakott. Mióta azonban Ponty megnőtt, olyan veszekedett lármát csapott, mikor kongattak, hogy fel kellett ébrednie. S a kutya száguldott vele a tűzhöz, mintha ő is tűzoltó volna. A tűzoltó-kocsik előtt dühös buzgósággal rohant a tűz felé, s mintha eleven ágyú volna, amelyből vastag u-u hangokat lőnek ki, úgy ugatott. A tűznél aztán ide-oda ugrált és lármázott: zavarta a tűzoltókat a munkájokban. — Ménkű ebbe a kutyába! — mondta olykor az órás. —- Agyonverem! Egy vasárnap, hogy kimaradt, szokása szerint berúgott. Ide-odatántorogva haladt hajnalban hazafelé. A kutyája is, hogy mellette járt, a gazdája lépéseihez alkalmazkodott. Olyan volt, mintha ő is részeg volna. Egyszer azonban mégis elhibázta. Az órás rálépett véletlenül a lábára, s a kutya úgy ugrott félre, az órás is úgy lépett félre, hogy bizony az órás átesett rajta, és elvágódott a földön. — No, elpusztítom ezt a dögöt! — mondotta az órás. — Belököm a zugóba. Onnan nem tud kijönni. És ahelyett, hogy haza ment volna, elment a tóra. Őszi hajnal volt az. A platánok már hullatták a leveleiket. A tó vizében hidet szürke felhők tükröződtek. A malom kerekéről egyhangú zúgással omlott le a viz. Az órás a zsiliphez tántorgott. At lehetett rajta ott menni, mint valami hídon. Az órás arra gondolt, hogy a kutyája követni fogja, s ő akkor megfordul, beleveti a kutyát a vízbe. A kutya azonban elmaradt tőle vagy húsz lépésnyire. — Ponty! Gyere ide, Pontyi! A kutya megcsóválta a farkát, és néhány lépést közeledett. De megint csak leült. — Pontyi! Gyér ide hát! No, gyere ide! A kutya megint fölkelt. Mosolyogva nézett a gazdájára, és a farkát csóválta. De nem ment közelebb. — Ponty! Zsadányinak eszébe jutott, hogy mikor fürdött, mennyire nyugtalankodott a kutyája. A zsilip tetején csaknem fél méternyi széles volt a gerenda. Gondolta, oda fekszik és nyögni fog. Akkor a kutyája bizonyosan melléje ül: belökheti. Rálépett hát a kettős gerendára, S a zsilip közepére ment. Leült ott. S a kutyájára pillantott. A kutya csakugyan közeledett. Nézte a gazdáját, hogy hova tűnt? Zsadányi lekókadt fejjel ült ott. A lába alatt egy általgerendát pillantott meg, régi általgerendát, amelyen a vizimoha hosszú rojtokban csüggött alá. Arra gondolt, hogy lehuzódik oda, s akkor a kutya keresni fogja, hova lett? Hirtelen megkaphatja, belökheti. Lelépett. Megsikamlott az iszamos mohán, s hanyattháttal le a vízbe. Pony látta, hogy a gazdája eltűnik, de a zúgástól nem hallotta a loccsanást. Hát csak nézett, nézett és mosolygott. Várt néhány percet. Aztán közelebb futott. Leült. Várakozón nézett, hogy honnan tűnik elő a tűzoltó sisak? TÖRÖK VILÁG MAGYARORSZÁGON “TÖRÖK ÉS MAGYAR ÉLETFELFOGÁS ELLENTÉTE.” “Régi stilisztikai rekvizituma a mi történelémszemléletünknek, hogy itt “két világ” ütközött össze egymással. Igen, az ellentét két, egymástól független világ között van, amikor is mindkét világ a saját öncéluságát különböző erkölcsi elvek szerint szolgálja. Magyar és török között nem lehetett kiegyezés, nemcsak mert a magyar a törökkel barátságra lépve sem nemzetiségét, sem vallását, sem rendi méltóságát, vagyonát, családját nem tarthatta meg. hanem elsősorban azért, mert a törökhöz pártolva olyan életmódba került volna, mely az ő keresztény-európai felfogásához képest nélkülözte az emberi életmód ismérveit. A magyar immár félezredéven át végigment a nyugati társadalmi fejlődésen, melynek során rendek képződtek ki, s ezen rendek mindegyike pontosan körülirt kötelességekkel és jogokkal bírt.” A török élet “láthatólag régebbi kulturrok ahhoz képest, melyre ekkor már Európában, egész az orosztatár területekig minden nép felemelkedett. És az ilyen műveltségi igényekkel rendelkező török — a vallási és állami törvények szerint — teljhatalmú ura a keresztényeknek, s ha mint katona európai területre jut, ott a magasabb kultúra kész termékeit teljes szabadsággal ragadja el a munkás keresztényektől. Az utolsó csausznak muzulmán szolgája is hatalommal bir, hogyha egy keresztény faluba ér, ott a házakba egymásután bemenjen és ami neki megtetszik, akár ellenszolgáltatás nélkül is magával vigye. De úri elhatározással adhat egy aszpert (két dénárt) azért, aminek forgalmi ára tiz-tizenöt volna. A török utasok a keresztény lovát magukkal viszik, amíg más lóra nem akadnak, aztán visszaküldik, vagy nem, ahogyan akarják. (Illegek ellen keresztény egy mozdulattal sem védekezhetik, különben könnyen halálfia. ‘Ilyen engedelmességben tartja most a török a magyarokat. Egy-egy nagy községben vagy mezővárosban is, ahol egy-egy szpahi, janicsár vagy kádi, s összesen tiz török sincs, ez a né • hány török uralkodik és parancsol száz vagy ezer kereszténynek, akik engedelmesen tűrnek mindent mit a törökök velük kezdenek!” “A magyar a törökség úri életmódjában sem találta meg az emberi méltóságot, annál kevésbé, mert a törököknél még a legnagyobb ur is csak rabszolgája a császárnak, vagyona csak ideiglenesen az övé, annak igazi birtokosa a császár, aki azt bármikor visszaveheti tőle, s természetesen életétől is megfoszthatja Az alárendeltség ily szolgai viszonyát a magyar soha, még nomád korában sem ismerte, ez szintén hozzájárult ahhoz, hogy a magyarság a törökhöz való hasonulást tűrhetetlennek találta, melynél a halál is jobb.” MAGYAR-TÖRÖK ELLENTÉT KIEGYENLITHETETLEN.” “És csakugyan, a magyarságnak a török hódoláson vagy a halálos küzdelmen kívül nem igen volt mit választania. A törököt vallási parancs, gazdájának, a szultánnak szava egyaránt további hódításokra hajtotta, s ami előtte nem hajolt meg, annak törnie kellett. Ez permanens, soha el nem pihenő hadiállapotot jelentett, melyet csak formálisan, tényleg azonban nem szakítottak meg a békekötések. A török kielégítetlen hóditó étvágya és a magyar hajthatatlan önvédelme teremti meg a XVI. századi magyarság alaphangulatát, a háborús nyomornak folytonos öntudatát. Ebben az egész század alatt nincs különbség katolikus és protestáns között, s amint a magyarság vallás- és rendi különbség nélkül egyaránt harcol a török ellen, éppúgy érzi is az egész nemzet ipinden tagjában ezt az állandó üldöztetést. Szinte száz esztendőn át, Mohácstól Bocskayig, de még azután is, az egész nemzet szeme elől sötét véres köd fedi el a napvilágot, nemzedékek nőnek fel védekezésben, sírásban és keserű panaszokban. A török veszedelem már elemi csapásokkal vetekedik, s ellene éppúgy imádkoznak, mint döghalál, mennydörgés és köesső ellen.” “A kínzás és dulás-fosztogatás sok fajtája, mellyel teli vannak az egykorú emlékek, s melyek egyébként 1 valóságban tömegesen és naponta elkövetett szörnyűségeknek halvány, egyszerüsitett leírásai, mindezek mutatják, hogy itt valóban két világ összeütközéséről van szó, amelyben a kettő közül a török az életformának lényegesen alacsonyabb, barbárabb fokát foglalta el. Ebből a szempontból a magyarság számára választás nem is lehetett: nemzet nem határozhatja el magát trra, hogy magasabb kulturális fokáról, mint egy lépcsőről lelépjen, mert ez a kulturális fok, évszázadok tejlődésében, már annyira beidegződött leikébe, hogy saját lelkét kellett volna kitépnie, ha Nyugat helyett Kelet mellé áll és a törökkel megegyezve, előtte porbavágódva, kiszolgáltatja neki önmagát. Szent István óta a magyar műveltség belsőleg is keresztény, európai immár; ezért nincs többé választás és a XVI. századi magyar, akár barátja volt a németnek, akár nem, egyebet nem tehetett, mint megvédenie magát saját európai énjének degradálásától, elkeletiesitésétől. János király magyar urai, akiket politikai érdekük a törökhöz küldene, lóra pattannak és iszonyodva futnak el, mikor szövetségesük, a török bég közeledik: ez a jelenet szimbóluma lehet a két világ örök idegenségének és kiegyenliíhetetlenségének.”
