Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)
1964-10-05 / 19. szám
1964 október 5. ÖTÖDIK OLDAL Lajcsi hitetlenkedve kiáltott: — Nem lehet a', nagyapám! Magam láttam, hogy a zsebibe tette, hát még meg is köpködte, hogy "apádanyád idegyüjjön”, kint a vásáron. Máté bácsi hümmögött. — Nna ... Te csak ne szólj öreganyédnak. Hátha mégis meglesz valahun ... Zsuzsi néni nem volt otthon. A szőlőbe ment, kapálni. Máté bácsi eltette a hatszáz pengőt, aztán leült a kemencepadkára, gondolkozni. Már a feje is zúgott, nem ért az semmit. Nincs és nincs! Csak valami csuda történne, mire Zsuzsi néni hazajön . . Lajcsi kint játszott az udvaron. Ostornyelet faragott, szépet és cifrát, nem olyat, mint a régi. Elmélyedt a munkában, de az ötven forint neki se hagyott békét. Ötven forint mégse ötven tökmag!. .. Egyszercsak felcsillant a szeme. Szaladt be, majd ledöntötte az öreget a kemencepadkáról. — Hát téged mi lelt? — Nagyapám! Azt gondoltam, hogy .. . hogy tán lyukas vöt a zsebe? ... — Mit beszélsz? — Hát a zsebe. Lyukas vót, oszt lecsúszott... a piz, a nadrágszárán ... — Menj a dogodra, ne törőggy te énvelem. Lajcsi kisomfordált az ajtón, de nem ment meszsze. Várta hogy hívja a nagyapja. Nem is telt el három perc, mikor már hallotta öregapja dörmögő hangját: ■— Na gyere hát! Húzd le a csizmámat... Húzta hát Lajcsi, ahogy erejétől tellett s az lett a nagy nekirugaszkodásból, hogy a csizma lejött ugyan, de Lajcsi is hanyatt esett, a gerendákat fenyegetve talpával. Noda megérte. Nem győzött utánakapkodni a szerteguruló forintosoknak, melyek mintha ugrásra készen lapultak volna eddigi búvóhelyükön: a Máté bácsi bőszáru csizmájában. Lajcsi kacagott és táncolt. Nagyapja csendes elégedettséggel nézett maga elé, hogy szemébe nézhet már Zsuzsi néninek és eléolvashatja a Rezeda árát. Ö is lehajolt nehézkesen egy lába előtt heverő pengősért. — Nesze Lajcsi fiam. Ez a tied. Lajcsi nem szólt semmit. Majd felborította az öreget a hirtelen öleléssel, aztán markában szorítva a fényes pénzt, átlökte magát a kerítésen és megállt, tétovázva. Mit is lehetne venni ezen a rengeteg pénzen? . .. Mikor olyan nagy és szép a világ és ő olyan gazdag! Övé a kiserdő, a patak, a rét virágai is, mind. Még . . . még tán a madarak is csak neki dalolnak, tudja ő jól. hogy csak a kezét kéne kinyújtani és valamennyi a tenyerére szállna ... Barát Kata MELYIKET A HÁROM KÖZÜL A kommunizmusban megtörtént, hogy az elvtársak kezdték elveszteni harcos hozzáállásukat és vörös erkölcseiket. Hosszas tárgyalás után kiválasztottak három párttagot és küldöttséget menesztettek az Úrhoz, mert már csak Ö tudott segíteni. Az egyik küldött igy szólt: “Uram, a dolgok nem úgy mennek odalent, mint kellene. Erkölcseink romlanak, nem tudjuk bizonyítani a népnek, milyen eredményes a mi rendszerünk. Kérlek, tedd őket becsületesekké!” A másik: “Nem elég, ha csak becsületesek. Add hogy intelligensek is legyenek, hogy felismerjék az egyedüli járható utat: a kommunizmust.” A harmadik is alig várta, hogy szóhoz jusson: “Ez mind nem elég magában, Uram, add hogy kommunisták legyenek, merthát az teszi őket majd igazán emberré!" Az Ur bölcsen mosolygott. "Emberkék, kicsit szerénytelenek vagytok, mint mindig. Három ilyen jótulajdonság túlsók lenne egynek. De tudjátok mit? KETTŐT, nem bánom, mindenki megtarthat vörös lobogóitok alatt...” így történik aztán, hogy azok az elvtársak, akik becsületesek és kommunisták, hijjával vannak az intelligenciának. Akik viszont intelligensek es kommunisták, a becsülettel állnak hadilábon. Akik pedig intelligensek is, meg becsületesek is, nem lehetnek kommunisták. Kis Dongó HANGULAT Este van. Az egész család összegyűlt már, mindenki hazaérkezett. Leülünk vacsorázni. Az ablakok tárva, meleg van. Az avenidán száguldanak az autók. Nemrég ért véget a lóverseny, igy a szokott forgalomnál is bőszebb a tempó. Hirtelen fékcsikorgás, az egész forgalom leáll, valami keresztben megakadt jármű akadályozza a sima forgalmat. Fülsiketítő tülkölés hallatszik, a leállni kényszerült kocsik egymást akarják tulharsogni és mind idegesen, türelmetlenül sürgetik a továbbjutást. Közben feltömödött már a sor, nem is lehetne köztük átjutni. Végre újból megindulnak. A hőség kibírhatatlan, a tárt ablakokon keresztül sem jön be semmi légmozgás. Kedvetlenül, idegesen, fáradtan vacsorázunk. Az alattunk lévő lakásban a lakók az udvaron ülnek, oda tették ki a televíziót és azt nézik: birkózómeccs van, a tömeg ordít egy-egy jólsikerült kör után. A mellettünk lévő lakásban a rádió teljes erejéből bömböl és hogy a hangzavar teljes legyen, kint az avenidán most egy motorkerékpár száguld végig nyitott kipuffogóval, őrült lármával. Beszélgetni sincs kedvünk, gyorsan leszedjük az asztalt, elrakunk mindent, hogy minél előbb lefekhessünk. De lehet igy aludni? A sötétben, félálomban eszembejut egy régi este. Csend van, este. A kandallóban lobogó lánggal égnek a fahasábok, kint a kert fenyőfáin vastag hótakaró, a hold álomszerű fényt varázsol a néma kertre és a hó lassan, csendben, nagy pelyhekben hullik. Anyám és apám egymásmellet! ülnek a divánon, felettük egy állólámpa fénye világítja meg őket. A- pám olvas, anyám kézimunkázik. A bátyáim már bevonultak a tanulószobába, kihallatszik mormclásuk, ahogy magolnák. Én kényelmesen magam alá húzott lábakkal legújabb regényem olvasásába temetkezem. Még egy órát vacsora után fennmaradhatok, ezt kell kihasználnom. Anyám szelíden megfogja apám kezét: — Olyan jó volna, ha zongoráznál egy kicsit. Apám megcsókolja anyám kezét, feláll, a zongorához lép. Halkan játszani kezd. A hangok lágyan töltik be a szobát, jóformán a tudatomig sem érnek. Csak jólesik hallgatni. Minden összhangban van, a finom zongorahangok, a fahasábok ropogása, a hóhullás, a csend. . . Csak később eszmélek, hogy apám kedves, majdnem csak beszélő hangon dúdolja maga elé a dalt. amit játszik: ... Az a nóta, amit egykor sötét téli éjszakán, Kis ágyam fölé hajolva halkan dúdolt az anyám. Az én drága, jó anyám ...” Emlékezem. Önfeledten magam elé mormolom a szöveget. Álmos vagyok. Most már tudok aludni. (—re—) Lapképviselöket AZ ORSZÁG MINDEN RÉSZÉBEN FELVESZÜNK. ÍRJON FELTÉTELEKÉRT. A. Awercsenko: MI BAJUK VAN VELEM? Az íróasztalom az ablaknál áll, amin keresztül egy kis kerten túl éppen a szembenlévő ház verandájára iátok. Csendes estéken minden szót hallani lehet, amit ott beszélnek. Különösen akkor, ha olyan patália van, mint múltkoriban. A házaspár, amelyik ott lakik, a verandára lépett. Férj és feleség leültek, a férj az esti újság után nyúlt, a feleség teáscsészéket helyezett az asztalra és megkérdezte: — Sötéten akarod a teát? — Ezt már igazán tudhatnád, — morgott á férj, anélkül, hogy újságjából feltekintett volna. Az asszony betöltötte a teát, a férj szájához emelte a csészét. Nagy kortyot ivott belőle, aztán felugrott, mintha kígyó csípte volna meg. — Hát ez meg mi!? Ide-oda tekerte magát, mint egy giliszta, fel és alá szaladgált és felorditott: — Ezt szándékosan csináltad! — Mit csináltam? — kérdezte az asszony csodálkozva. —- Lobogó forró vizet adtál nekem! — Hogy-hogy forró vizet? Hiszen ez közönséges tea. — Ez nem tea, ez forrásban lévő viz! Lassan az asszony is dühbe jött. — Mit akarsz ezzel mondani? — kérdezte élesen. — Ez gyalázat! Elégettem a torkomat! — Na dehát.. . — Te persze örülsz, ha a.férjednek valami rosszat csinálhatsz. Az asszony el akarta a dolgot simítani. — Na de dráqám, hiszen maqad vaqy az oka. — Én? Hogyan? Az asszony megint dühös lett. — Ha ilyen borzasztó buta vagy, akkor nem kellett volna megnősülnöd. Akkor mindig remek jó hideg teát kaphatnál. — Én a helyedben nem mentem volna hozzá egy ilyen tökkel ütött baromhoz. Inkább azt találom, hogy te vagy buta, ostoba vagy, igen ostoba. — Én? — Igen, te. — Ééén??? — Igen, mert ha az ember valakinek forrón lobogó vizet ad, akkor legalábbis figyelmeztetnie kell rá. — Érdekes. Nikoláj barátunknak mindig igy adom a teát és sose panaszkodik. — Mert a Nikolájodnak nem nyaka van, hanem egy esőcsatornája a nyaka helyén, annak a Don Jüannak. — Hát ez meg mit akar jelenteni? — Hagyjál békén. Mindig csak bosszantasz. Ma forró vizet adsz nekem, holnap újra csak ezt teszed és ezt addig folytatod, mig elpusztulok. Akkor aztán boldogan és megelégedetten élhetsz a Nikolájoddal és nem kell félned, hogy a férjed rajtakap! — Mondd ezt mégegyszer! — Azt mondom, ami jólesik. Ha nekem mégegyszer ilyen forró vizet adsz .. . Az asszony felugrott, feldöntötte a széket és sikított: — Ez nem forró viz! Ez tea! Egész közönséges tea! Mi mindnyájan ilyen teát iszunk! Te gyalázatos alak! Te barbár! Senki a világon nem iszik másfajta teát! .. . Ebben a pillanatban egy magas, sovány nő lépett a verandára. Az asszony rárontott a sovány nőre és kiabált: — Lilly mondja meg, ő pártatlan! Lilly, kóstold meg ezt a teát. Forró ez? Lilly felemelte a csészét, megkóstolta, aztán megszólalt: — Pfuj, hiszen ez langyos! A férfi a fejéhez kapott, fel és alá rohant mint egy őrült és hisztérikusan kiabált: — Langyos! Hahahahaha! Langyos! Mind összefogtok! Mind énellenem! Ha ez langyos viz, akkor ti mind csalók vagytok, gazemberek ... — Iván, — szólt Lilly méltósággal, — engem sértegethetsz, mert én egy szegény lány vagyok, aki a nővére házában él. De én mégis meggondolnám, hogy mit beszélek. — Én semmit sem gondolok meg, — ordított a férfi dühöngve. — Kérlek szépen. De meg kell mondanom, hogy
