Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)
1964-10-05 / 19. szám
1964 október 5. HARMADIK OLDAL KI HAZUDIK TÖBBET, A FÉRFI VAGY A NŐ.., 1. A NŐK VÉLEMÉNYE. — Ez bizony fölöslegesen föltett kérdés, — gondolja minden nő magában, — hát nem megmondta-e már Salamon, a legbölcsebb minden férfiak között, hogy: “A férfi mind hazug!” Amire azonban azzal a szellemes vágással lehetne riposztozni, hogy: — miután Salamon király ezek szerint a hazugok királya volt, egészen természetes és nyilvánvaló hogy nem is mondhatott igazat, mikor azt mondta, hogy a férfi mind hazug. Csakhogy Salamon nem úgy értette a dolgot. Nagyon jól tudta, hogy néha hatalmas erővel tör utat magának az igazság. így volt ez az ő esetében is. Hogy mikor kezdenek el a férfiak hazudni? Mihelyt beszélni megtanultak s aztán nem is hagyják abba mindaddig, amig beszélni képesek. Az öklömnyi kis fiú már azzal kérkedik, hogy katona lesz és levágja a fejét száz ellenségnek is! Mire megnő, csöndes kis bankfiu lesz belőle, esetleg kereskedősegéd vagy kirakatrendező. Mihelyt letette az érettségit, már azt hiteti el a világgal, hogy blazirt és életunt. Hazudik, Barátai a hozzá hasonló kis éretlen fickókat “öregemnek” szólítja, szegény kis zöld gyéreik. Asszonyok, ne haragudjatok rá, sajnáljátok őt! De múlik az idő. Ifjú barátunk fejelágya lassan benő, sőt kopaszodni kezd. Szájában hamis fogakat visel de fiatalosabban öltözik, mint valaha s agg cimboráit “fiacskámnak” titulálja. Aki hazugsággal kezdi, hazugsággal végzi. Ha a férfi hazudik, azt akarja, hogy őt lovagnak és hősnek tartsa minden nő. Az asszony legalább széppé teszi magát apró cselvetéseivel vagy fantáziája ragyogásával szórakoztatja társaságában a férfiakat. Nézzük csak, mi történik, ha udvarol a férfi? Elhisszük, hogy a szerelem megjavítja s komolyan felteszi magában, hogy igyekszik méltó lenni szerelme tárgyához. Helyes. Azt hangoztatja, hogy arra sem érdemes, hogy a nő cipőcskéje szalagját megoldja. Szegény, bolond nő! Te, aki azt hiszed, hogy imádód mindig ilyen "igazmondó" marad! Tudd meg, hogy hiú ő és önző és csakhamar azt fogja kívánni, hogy úgy nézz fel rá, mint félistenre. Az esküvő után riadt szemmel kell észrevenned, hogy férjed kiállhatatlan és rosszkedvű fickó, holott vőlegény korában a világ legszeretetreméltóbb ifjának mutatta magát. Pedig kár volt hazudnia, mert ha nein teszi ezt: vagy nem történik meg az esküvő, vagy előkészül az asszonyka a legrosszabbra és nem éri csalódás. A legsúlyosabb férfihazugság egyike, hogy a nő senkivel se lenne olyan boldog, mint pont ővele. Vagy, hogy nem tudna ellenni egy napig sem imádottja nélkül s minden tőle távol töltött nap gyászba borítja az eget. Pár év múlva kiiógatja a nyelvét a vágytól, hogy szalmaözvegy lehessen. Tudja ő ezt jóelőre, hiszen vannak nős barátai, de azért csak hazudik rendületlenül. Lányok, lányok, ha megfogadnátok a tanácsomat és minden férfit hivatásos hazudozónak tekintenétek, nem kellene oly keservesen csalódnotok a menyegző után. Ha a menyasszony atyjával hasonlítja össze vőlegényét, igy gondolkozik (mert a férfi jogosította fel őt erre a gondolkozásra): — Az apám kedves, jó ember, de a férjem bizonyára még kedvesebb lesz! Nagyszerű, ragyogó férj válik az ilyen vőlegényből! Szegény kis csacsi, örülhet, ha olyan férjet kap, mint az apja volt. Pedig az apja újságot olvas az ebédnél, elfoglalja a legjobb karosszéket s a feleségének még köszönni is elfelejt néha, mikor elmegy hazulról. Vőlegénye bezzeg őt ülteti a legkényelmesebb helyre (ha nincs módjában az ölébe ültetni kis menyasszonyát. amit mindketten szívesebben vesznek!), jeKis Dongó lenlétében sohasem olvas, általában meghatóan önzetlen mindig — de csak a házasság előtt. Szegény kis ártatlan nő, keserves könnyek között fogja megtanulni, hogy vőlegény és férj két különböző fogalom! Vagy nézzük meg a sportoló férfiakat! Ha tenniszezik a férfi, hazatérve, azt újságolja a feleségének: hogy “ma olyan kitűnő formában volt, csak véletlen, hogy nem verte meg a bajnokot!” A halászok? Vadászok? Jobb nem is beszélni róluk. Szegény feleségük csöndes megadással hallgatja nagyzolásaikat s úgy tesz, mintha elhinné, hogy nem a vadkereskedésból hozták a zsákmányt. Hát még ha autót vezetnek, akkor nyílik csak tág tere fantazmagóriájuk csillogtatásának! Ha visszamegyünk az emberiség őstörténetébe, ott találjuk Ádámo; az első vén csürő-csavarót, aki igy kiált fel: “Az asszony csábított el engem!” . . . Nem voltam ott, de a fejemet teszem rá, hogy szó sem volt csábításról. Ádám vágyódott az alma után s amikor megkapta: hálából mindörökre a nő fehér vállára rakta az ódiumot. Mindezeket jól átgondolva, be kell vallanom, hogy néha, nagyritkán az asszonyok is hazudnak! De csak akkor, ha erre komoly szükség van, vagy jót cselekedhetnek vele. S megdönteni senki sem tudja a már szállóigévé vált mondást. —“ Hazugság, férfi a neved! II. A FÉRFIAK VÉLEMÉNYE. Nagy dilemma előtt állok. Választanom kell két eshetőség között, hogy lovagiatlan legyek vagy hazudjak? . . . Roppant csábitó alkalom nyílnék most arra, hogy népszerűvé tegyem magam a szebbik nem előtt, de én a jellemre is adok valamit s nem hagyom cserben férfitársaimat! Példákkal fogom illusztrálni, hogy ki hazudik többet és mindjárt a kezdet kezdetén kezdem. Az ősembernek hatalmas tusája volt egy masztodonnal. Kimerült a küzdelemben s úgy tért haza barlangjába. Ledobja husángját s a felesége felé fordul: — Kész az ebéd? Igen, készen van. Barlangi medvehus van ebédre, ami már két hete lóg a napon, hogy puhuljon. ínycsiklandozó illata bejön a barlangba is. Kellő előkészületek után hozzáfognak az evéshez. A férj összeráncolja a homlokát: — Meg van égve! — mondja és felugrik, hogy ezen való bosszúságát érthetőbben is kifejezze. Az asszony, látva, hogy nincs ut a menekülésre, mosolyog: — Tudtam, hogy ezt fogod mondani. De azt már nem tudod, hogy beszéltem a doktorral, aki az emésztésedre hasznosnak javasolta a kissé égett dolgokat! Természetesen ez hazugság: éppen olyan hazugság, amilyent mosolygó arccal százat is mondanak az asszonyok a rosszkedvű, mérges férjnek. De hát ez hozzátartozik a házassághoz. Férfi sohase lett volna képes ilyenre. Az durván, őszintén ezt felelte volna: — Hagyd ott, ha nem tetszik, vagy főzz magadnak mást. De az asszonyok! Ah, ők generációkon keresztül űzik már ezt a sportot s könnyen megy nekik. Vegyünk egy másik példát. Melyik leány ismeri el a másikról, hogy szép? Ha bátyja elragadtatással beszél valakiről: — Ugy-e gyönyörű teremtés? — a válasz hűvösen fog hangzani: — Csinos! Pedig neki is van olyan jó ízlése, és ítélőképessége, mint a bátyjárak, csak nem bir igazat mondani. A bátyjának még ezt mondja: “Csinos!” de a barátnőinek már ezt: — Olyan, mint a legtöbb! Nagyon csodálkoznék rajta, ha ezért kis hazugnak neveznék: ped;g az, mert a szóbanforgó leány valóban igen szép! A leggyakoribb női hazugságok egyike, hogy “drágámnak”, “édesemnek” szólítja úgynevezett “barátnőit”, akiket pedig gyűlöl. Ez nem akadályozza ahova egyszer leült, nem mozdult el könnyen. Éjfélkor tért haza. Reggel, mikor kinyitotta az ajtaját, Ponty ott ült. A nyakában volt a kötél is, meg a karó is. Ránézett a gazdájára és mosolygott, örvendezett. — Menkü ebbe a kutyába! — mondotta nevetve az órás. A kerékgyártó elküldte az inasát egy vékonyfajta lánccal a kutyáért. A kutya azonban gyanakodva nézte. Átfutott az utca túlsó felére. — Ponty! — kiáltott rá az órás haragosan. — Gyere ide! A kutya odacammogott. Busan tartotta a fejét a lánc alá. De mikor a gyerek vezetni próbálta, visszahúzta a gyereket. Az órás megint elment vele. A kerékgyártó megint megvendégelte egy üveg borral. Az egy üvegből több is lett. Az órás csak reggelfelé tántorgott haza. Valami egy hétig láncon volt a kutya. Adtak ennie, amennyi beiéiért. Szinte meghízott az egy hét alatt. A nyolcadik napon, amikor kivették neki az ételmaradékot, a kerékgyártó leoldta a láncot a nyakáról. — No, most már megmarad. A kutya akkor körülpillantott, gyet szökemlett, s ki! Otthagyta az ételt, a kerékgyártót: elinalt vissza haza. A kerékgyártó újra elküldött volna a kutyáért, de az asszony nem engedte. .— Majd bizony, hogy reggelig itt üljön az órás. Zsadányi se vitte vissza a kutyát. — Ménkű ebbe a dögbe! — mondotta nevetve. — Hát nem akar tülem megválni! A kutya, mintha értette volna a szavát, örvendezve nézett a gazdájára. Zsadányi aznap megint csak vásárolt kenyeret a kutyájának. — Itt van, edd meg. Ha többet akarsz, keresd meg magadnak! Ponty azonban nem keresett. Mióta láncra tették, nem mozdult el hazulról. Órákig elült a széken, és nézte figyelmesen, hogyan rakosgatja a kerekeket az órás. Néha nem illett bele az uj kerék, s reszelni kellett rajta. Olyankor Ponty annyira mosolygott, hogy a foga is kilátszott. A kalapácsolásnál azonban félrevonta a fejét. Eközben elkövetkezett a nyár is. A kutya időnkint fölemelte a hátulsó lábát és buzgón vakart a füle tövén. Vagy hátra kapdosott, és végigvacogtatta a fogát a bundáján fel a háta közepéig. Az órás eleinte nem sokat ügyeit rá, később azonban, hogy a kutyája minduntalan vakaródzott, megboszszankodott reá: .— Ménkű ebbe a dögbe! Mit vakaródzik! S ő is vakart egyet az oldalán. — Mars hinausz! Az apád irgalmát! Kikergette a kutyát. Másnap, hocy halászó napja volt, Ponty ott ült mellette. Máskor csendesen megült, de akkor vakaródzott. •— Gyere — azt mondja Zsadányi —, fürödj meg. A kutya azonban húzódott a viztől. Zsadányi megfogta a hátán a bőrt két kézzel, és bevetette messze a tóba. A kutya ijedten úszott ki, megrázkódott és hazafutott. Attól fogva nem lehetett a tóra elcsalni. Ha a tóra ment az órás, a kutya otthon maradt. Ha nagyon hívta, és mégis vele ment, a tónál visszamaradt a kutya husz-harminc lépésnyire. Akárhogy hívta az órás, csak főikéit, a farkát csóválta, a fejét leleütögette, mosolygott, de nem mozdult közelebb. Egy holdvilágos éjen az órás levetkezett a tóparton, és bement fürödni a vízbe. A kutya akkor nyugtalanná vált. a parthoz szaladt, és nyöszörgött, csahintott is olykor. Különösen, mikor az órás a viz alá bukott. — Gyere be te is, gyere! «— biztatta az órás. S ki is akart menni a kutyájáért a partra, de amint feléje közeledett. Ponty elfutott. Irtózott a viztől. — Folytatjuk —
