Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)
1964-04-05 / 7. szám
4-IK OLDAL Kis Dongó 1964 április 5. Fölséges Uram, bevonultam! Odakinn vonyit a Bogár. Sötétedik már, pilácsot gyújtok. Egyszer dobog valaki, hát belép apám. A hizók az ólban nagyon kornyikálnak, s az öreg már a konyhában elkezdi: — A tagadóját ezöknek a kanászoknak! Hát mi lösz má a hizók darájával?! Betaszitja az ajtót. — Hát ez a vénembör?! Mit kotlik kend ott a vackon? Te mög mit maflálkodsz itt, mér nem ötetöd a jószágot? Közelebb lép apám, érzem, hogy dől róla a borszag. Értem most már. Ugylátszik, Opletán Pista elcsalta a tanyasori kocsmába, Előre megitták a bölléráldomást. — Édösapám! — mondom. — ne káromolja az Istent! Halott lösz a házba. Gergő bácsi halálán van. Apám egyszerre megcsendesedett. A halál nagy tiszteletben áll a mi fajtánk előtt. Nem félünk tőle. Dehogy! Ahogy mondtam: tiszteljük. Talán, mert tudjuk, hogy egyedül az jelenti a földi kínoktól való megváltást. És mert ösztönösen érezzük, hogy azt találjuk meg a halálban, amit a földi létben örökké keresünk: az igazságot. A földön nincs más igazság, csak a halál. Az mindenkiért eljön. Azt nem lehet lepénzelni. Odalép apám Gergő vackához. A báránybőr sapkát hátrább tolja a homlokán. Nézi. — Szél érte az öreget, hallod — mondja aztán nekem.— Épp igy érte utói a baj — nyugodjon — szögény öregapádat is. De az még egy hétig húzta. Ha röggelig mög nem murgál az öreg, kocsit kérők a Csecse Király túl. Bevisszük az ispotályba. Nehogy baj lögyön, lía doktor nélkül hal mög. * * * Mink aztán néztünk a dolgunk után. Apám megfőzte a vacsorát, én a jószág körül végeztem. Megvacsoráztunk, üldögéltünk pipázgattunk a lámpa mellett. Öreg Gergő szuszogott, hörgött a vackon. A szoba sarkaiban imbolygó árnyékok táncoltak. Az volt az érzésem: túl világi lelkek várják az öreg Gergő kiröppenő lelkét. Odakinn föltámadt a szél, zörgette az ablakot, kocogtata a fákon az ágat. A Bogár még mindig vonyitott az istállóajtó előtt. Hallgattunk. Néha Gergő bácsi felé fordult a szemünk. Egyszer apám megszólalt: — Nagy bajba löszünk az öreg nélkül . . . Jó sor hallgatás után megint odaveti a pipaszár mellől: — Úgy mögszoktam má’ Gergő bátyát, mintha csak a családba való vóna . . . Fölállt apám a sublódról leemelte a kis kékmázas bögrét. Vizet töltött bele a kantából. Ivott. Két bögrével is egymásután. Leült. De megint csak felállt. Gyüszmékelt, nem találta a helyét. Megállt Gergő bácsi előtt s azt mondta: — Ide hallgass, hé! Azt gondótam, mög kék Gergő bácsit piócázni. Elmöhetnél Pikó Ignácnéhoz. Annak bizonyosan van piócája. Pikó Ignácné a hatrongyosi tudósasszony: olyan boszorkány-féle. Ott van a tanyája a Madarászton túl, Kisbécs szélében. — Hát — mondom, — ha gondolja, édösapám, elmék. — Eridjél, hallod, hátha észhő térne. Hátha mondana valamit. Nekivágtam a sötét éjszakának. * * * Éjfélre járhatott már, mire megfordultam. Hiába jártam. Pikó Ignácné álmosan dugta ki fejét a tanyaablakon s azt mondta, piócája nincs, de majd, ha megvirrad, fölnéz bennünket s ráimádkozik Gergő bácsira. Az bizonyosan segit. Mondom apámnak mi újság. Látom, fölyhős nagyon a homloka. Be is vallja: az bántja, hogy nem tud Gergőn segiteni. Orvost most nem tudna hivni úgysem. Nem is gondol arra. Ki s be ötven kilométer az ut a városig. A kegyetlen rossz homokuton szekérrel is, gyalog is hat-hét óra. Kocsit ki ád ilyenkor éjszaka? Senki. A gaz-Szerkesztoi üzenet rendelje meg rokonának, barátjának, ismerősének a “KIS DONGÓ”-t, mert az a legjobb, legolcsóbb ajándék minden magyar részére. Előfizetése egy évre 4 dollár. dák jobban sajnálják a lovakat, mint a sinylődő szegény embert. Kivált az ilyen haszonra nem való vén embert. Gyalog pedig a doktor sem jönne ki. Még a kérdés, hogy kocsival is tudna-e orvost hozni. # * Elmondja, hogy másfél esztendős koromban egyszer én voltam nagybeteg. Azt hitték, reggelre meghalok. Szaladt ész nélkül a vámosba. Este indult, éjféltájban ért be. Későn hazaszállingózó járókelőktől, sarki rendőröktől kérdezgette, merre lakik orvos. Eligazították. Bekopogtat az elsőhöz. Kiszól az ablakon a szolgáló: — Ki az? — Ez és az. — Mit akar? — Haldoklik a kisfiam. Orvos kék. — Hová kellene menni? — Hatrongyosba. — Majd megnézem, itthon van-e a doktor ur. Kis idő múlva megint kinyílik az ablak: — Még nem jött haza a doktor ur. Betegnél van. Ment apám tovább. Megint kérdezősködött, megint igazították. Újra talált egy doktort. Ott is becsönget, ott is kinéz a szolgáló, ott is kivallatja, kihez, hová kéne menni s aztán ott is ugyanaz a válasz: — Még nincs itthon a doktor ur. Betegnél van. És igy tovább. Orvostól orvosig. Reggelig. Nem fölhányásk éppen mondja apám, nem azért, mintha a doktorok rosszabb emberek lennének, mint más. Aztán az is lehet, hogy csak neki volt ilyen balszerencséje, csakugyan betegnél volt minden doktor. Nem, nem: a világért nem akar ő megvágni szóval senkit. De ha úgy lett volna is, hogy a doktor urak rösteltek fölkelni a meleg ágyból egy nyomorult kis tanyai kötökért, hát Istenem — ők is csak emberek. Egyedül az Isten egyszülött fia volt az, aki az emberekért föláldozta magát. Kinn esett az őszi eső. Az a rongyos tanyai paraszt, aki az ablak alatt ácsorgott, még kocsit sem hozott. Oda-vissza ötven kilométert zuhogó esőben mégsem mehet az ember, még ha doktor is. Ha meg fogad fuvarost, kifizeti-e majd valaki? Nem lehet a költséget előre követelni. Aztán, ha minden éjszaka megtenne a doktor ilyen utat négy pengő reményében s egy esztendő múlva maga is belepusztulna, az ő családjáért ugyan ki áldozná föl magát? Nem bizony, nem tehettek arról a doktorok sem, hogy valamennyien kénytelenek voltak kiüzenni: nincsenek otthon, betegnél vannak. Nem tehet arról senki, csak a látóverő Isten, hogy Hatrongyos olyan messzi esik a nagyviágtól! Az ő szándékábe pedig nem lehet belelátni. Nem lehet tudni, mit akar azokkal, akiket ide rendelt. Nem zúgolódott apám akkor sem, csak visszaindult nagy busán, mert úgy gondolta: mire kiér, már halottat talál. De, szerencsére, é d e s a n yámnak eszébe jutott Pikó Ignácné s mire apám kiért, a húzogató asszony rendbetett. Nem volt különösebb bajom, csak egy kis gyomorfájás. Azt kihúzatta belőlem Pikó Ignácné bögrével. Hasamra tett egy darab papirost. Azt meggyujtott. Aztán a hamuját letakarta bögrével. Úgy vette ki belőlem a fájást. Igaz, az égés most is meglátszik, de legalább megmaradtam. Azt szokták mondani, szegény ember vízzel főz. Ha nincs doktor, Pikó Ignácné is csak ér valamit. * * * Amig erről a régi éjszakáról elmélkedtünk, odakinn elállt a szél. Olyan vastag volt a csönd, hogy majd megfulladtunk benne. Gergő bácsi megint hörögni kezdett. — Nézd mög csak, fiam — nyugtalankodott apám, — tanász ott a sifonér aljába egy szál mindönszentöki gyertyát. Gyucscsuk mög szögény Gergő bátyádnak. Majd könnyebben möghal, ha má elgyütt az órája . . . Megtaláltam a mindenszentek! gyertyát. Odatettem a vacok mellé “fejtül” a gyalogszéket. Rá az égő gyertyát. Mintha használt volna csakugyan. Megszűnt a haldokló, hörgése. csöndesen, szabályosan lélegzett. Elővettem a dohány vágó deszkám s elkezdtem vágni a Sebők terméséből kapott rózsadohányt. Apám szétmorzsolgatta a megvágott pipatakarmányt s mindjárt rátömótt belőle. Egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy Gergő bácsi dalol. Fekszik a vackon hanyatt, becsukott szemekkel és dalol. Előbb halkan, alig hallhatóan, aztán mindig erősebben. Azon a kutgémcsikorgásu, fakó hangon, amin a pásztori népek szokták dalolni a maguk nótáikat: Erdők, buckák, vadligetők,.. De sokat jártam bennetök, Sokat bujdostam bennetök, Mégis rabbá ejtöttetök . . . Ez volt a kedves nótája. Tüdő Illésnél is eldudolgatta nekem a régmúltakról való emlékezés közben. Elmondja: Gergő bácsi végig a nótát s nem I téveszti el sem a kofáját, sem a “szövettyit.” — Gergő bácsi! Észné' van kend!? — rázza a vállát apám. De az öregnek csak csukva marad a szeme. Nem lát már és nem hall, de uj dalba kezd: Fekete föld termi a jo búzát, Siirü erdő neveli a betyárt. Sűrű erdő neveli a betyárt, A jó Isten viseli a gondját.... KIS DONGÓ - CLEAN FUN The Only Hungarian Comic Paper in the U. S. Editorial and Publishing Office: KIS DONGÓ PUBLISHING CO. — 7907 W. JEFFERSON AVE. Detroit 17, Michigan Editor & Publisher LOUIS BEDY szerkesztő és kiadó. Munkatársak: E lap minden olvasója. Published every 5th and 20th of each month. Megjelenik minden hónap 5-én és 20-án. Subscription price one year $4.00. — Előfizetési ára egy évre $4.00. Second class postage paid at Detroit, Michigan.
