Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)

1964-02-20 / 4. szám

4-IK OLDAL Kis Dongó 1964 február 20. Régi gonoszságok — Irta: Gárdonyi Géza — KIS DONGÓ — CLEAN FUN The Only Hungarian Comic Paper in the U. S. Editorial and Publishing Office: KIS DONGÓ PUBLISHING CO. — 7907 W. JEFFERSON AVE. Detroit 17, Michigan Editor & Publisher LOUIS BEDY szerkesztő és kiadó. Munkatársak: E lap minden olvasója. Published every 5th and 20th of each month. Megjelenik minden hónap 5-én és 20-án. Subscription price one year $4.00. — Előfizetési ára egy évre $4.00. Second class postage paid at Detroit, Michigan. — No gyerek, hát lássuk a bizonyítványt! Az első bizonyítvány a gim­náziumból. Tizenegy éves szi­vemnek szemérmes büszkeségé­vel nyújtottam át. S egy ara­nyat is vettem ki a zsebemből. A tenyerem közepén tartottam apám elé: — Melléklet a bizonyítvá­nyomhoz! Négy jeles. Példás magavi­selet. Az arany a példás maga­viselet jutalma. A háznak ünnepe volt az a nap. A falusi tanítómat is meg­hívták vacsorára. A tanító po­harat köszöntött rám: — A családnak gyémántja vagy te! Büszke leszek arra mindenkor, hogy én miveltem rajtad az első köszörülést. Tün­dökölni fogsz, példaképül ra­gyogsz mindenkor a mi falusi gyermekeink előtt. Az anyám könnyezett bol­dogságában. Én csak ültem komolyan és szentképüen. És boldogan áz­tam a dicséreteknek özönében. Csak egy kérdés nyugtalanított olykor, hogy hát Guszti? váj­jon hogy végzett? Guszti a szomszéd falubeli papnak a fia volt, nekem jópaj­tásom. Merthiszen a szomszéd falut csak egy domb választja el. (Negyedóra a futva járó gyermek-lábnak.) Idősebb volt nálamnál egy évvel, de nem magasabb. És ő is az első osz­tályt végezte, csakhogy ő Sá­rospatakon. Még éjjel is gyötrött a kíván­csiság, hogy hogy végzett? Szerettem volna hallani, hogy megbukott és hogy ismételnie kell. Vagy hogy legalább is elégségesekkel van szennyezve a bizonyítványa. Át is nyargaltam volna min­­gyárt reggel. De az apám ide­­oda hordozott a faluban a bi­zonyítványommal meg az ara­nyammal. A bognárunk, a jegyző a pos­tamester, a kántorné, a boltos, meg akiket utcán, ablakban előtalált, mindenki ismerője lett a jeleseimnek, meg a példás viselkedésért nekem vert kör­­möcinek. — Püspök lesz ebből a kis urfiból! — mondotta a bogná­runk. És nagy kerek okuláréj án át máris tisztelettel nézett reám. — Lehet ebbüil még minisz­ter is, — vélekedett a jegyző. És az is megbámult. Minden­ki megbámult. Magam is bá­multam magamon. Tíz óra volt mikorra haza­kerültünk. AKKORA MÁR KÉSZEN VÁRT A MENNYEI ILLATU TEJFELES LÁNGOS. És ott várt rám a folyosón Guszti is. No alig ösmertem rá! Megpofásodott, megtagoso­­sodott. Máskor tüskésen álló nagy barna haja le volt nyír­va tövig s tagadhatatlanul fa­lusi ollóval, mert a fejbőrének a meztelenje egynéhány baráz­dában szinte világított. A tavalyi bő muszkavászon nyári ruhája szűkén szorult rá az idén. ültében különösen úgy feszült rajta a nadrág, mintha második bőre volna. A kezét és lábát is mintha kicserélték volna valami parasztéval: nagy volt, kétszer akkora, mint ta­valy. A kabátja zsebéből vala­mi vastag spárgának a vége ló­gott ki s a mellénye egy gomb­bal félre volt gombolva. Lát­szott rajta, hogy nincsen már anyja. Csak a szeme volt a régi: te­kintélyek előtt földre meredő, vad és buta nézésű. Mindig csodáltam, hogy mily ostobán tud nézni! Húzódozva vonta elő a bi­zonyítványát. Csaknem jobb volt pedig, mint az enyém. Mert én az egyik jelesemet a szépírásból kaptam, másikat a tornából. De ő a latinból, ma­gyarból, számtanból. És amin a legjobban elbámultam, a ma­gaviseleté, az övé is példás! Pél­dás!!! A dicsőségemet csak az arany mentette meg. ő nem kapott aranyat. Tehát én mé­giscsak különb legény vagyok! A szülőim is bizonyára igy gondolkoztak. Mikor megmond­ta, hogy ő nem kaoptt aranyat, azonnal meghívták ebédre. A juhász-gyereknek át kellett fut­nia az apám névjegyével a Szeretettel kérjük ha hátralékban van előfizeté­si dijával, szíveskedjék azt mielőbb beküldeni, mert la­punkat csak annak küldhet­jük, aki az előfizetési dijat pontosan megfizeti. tiszteletes úrhoz, hogy a ked­ves fiút ne várja ebédre: erő­szakkal itt marasztaltatott. Addig is hozzá láttunk a tor­nác-asztalra kitett jó meleg tejfeles lángoshoz, pláne hogy az apám ott hagyott bennün­ket s magunkra maradtunk. . . . Magunkra maradtunk. . . — Mit csináljunk? — kér­dezte Guszti egyszerre okosra változott szemmel. — Hoztam cigarettát a vá­rosból, — súgtam körülpillant­va. Legyintett: — Az semmi. Én szivart hoz­tam. — Nekem is? — Neked is. Te, a csűrötök padlásán, ahogy jöttem, há­rom verébfészket láttam. Már csipognak! — Az ókutba töbh van bi­zonyosan . . . A tornác fala előtt egy két­éves gyermek csücsükélt vesz­­sző-kosárban. A kenyeret sütő parasztasszonynak a kisdede. Hogy a tejfel lecsöpögött a tornác kövére, három kutyánk mohó vetélkedéssel nyalta fel a csöppöket. Guszti a kutyákra pillantott, aztán a gyerekre. Vigyorgott. A következő pillanatban ki­húzta az egészben hagyott leg­alsó lángost és a gyerekhez for­dult: — Kell-e? — Ehe, — felelte esdő szem­mel a gyerek. Guszti a tenyerére tette a lángost, mint valami zsebken­dőt s ráborította a gyereknek az arcára. Betejfölözte szemét, száját. A kutyák persze azonnal ott termettek és buzgón nyalták a gyermek arcát jobbrul-bal­­ról. hogy majd a nyavalya tör­te ki. Mink visszaugattunk az asztalhoz és ettük a lángost tovább jámbor arccal. Magunk csudálkoztunk legjobban, mi­kor az asszony a gyerek sikol­tozására kirohant a konyhából és elrikitozta, elverte a kutyá­kat. Délig szinte repült az idő. Ki­futottunk az ókuthoz. Guszti ruhaszárító madzagot húzott elő a zsebéből s a derekamra kötötte. Én meg levetettem a kabátomat, nadrágomat, cipő­met. Az ingadozó mohos köve­ken húsz körömmel kapaszkod­va ereszkedtem alá, a harminc­méteres mélység fölé. Foszlott a veréb-fészek! Vergődtek a tollas fiókák a markomban. A csupaszokat le a vízbe! A to­jásokat zsebre! A tojásokat és verébfiókákat persze a Cibere kutyának a szájába nyomkodtuk s utána egy nagy szeplős vadgombát is lenyomtunk a torkába. Lás­suk a hatást! Akkor már szivaroztunk is Vígan és nagy füsttel. A Cibere kutya épp úgy mulathatott rajtunk félóra múlva, mint ahogy mink mulattunk őrajta. Kissé sápadtan kerültünk vissza az ebédre. Anyám csó­válta is a fejét: — Hiába a sok tanulás mind a két fiun meglátszik. Másnap én voltam hivatalos ebédre a tiszteletes urékhoz. Anyám a fekete ruhámat adta rám s megcsókolt; — A bizonyítványod után fölösleges, hogy jó magavise­letre figyelmeztesselek. Csak délfelé bocsátottak el, — mert hátha Gusztinak ta­nulnia kell délelőttönkint? őszintén szólva nem nagy örömmel mentem. A tiszteletes ur igen méltóságos komoly em­ber és folyton erkölcsöt prédi­kál. Máskor is ebédeltem már nálok. Hogy asszony nem ült soha az asztalnál, — (beteges volt a megholt tiszteletesné) — olyan volt mindig az ebéd, mintha mind a hárman bün­tetésből ennénk. Nem is siettem nagyon. A dombról lekerültem az erdő­szélnek. Ott a kövek alatt bo­garak tanyáznak. Felforditottam egy jókora követ s találtam is alatta egy nagy százlábú bogarat. A százlábút sikerült egy gallyacskával megnyomnom. Először a derekát nyomtam meg, aztán a fejét egy másik gallydarabnak a hegyével. Gyö­nyörűség volt nézni, hogyan pöndörög ide-oda! Mindenképp szeretett volna kiszabadulni a gally vége alól! De én csak nyomtam, nyomtam. Végre úgy maradt, felpöndörödten. Szétnéztem, hol találok még egy másik követ s alatta még Szerkesztői üzenet rendelje meg rokonának, barátjának, ismerősének a “KIS DONGÓ”-t, mert az a legjobb, legolcsóbb ajándék minden magyar részére. Előfizetése egy évre 4 dollár. Legszebb 300 magyar nóta egy 64 oldalas 6x9 inch nagyságú füzetben Ára szállítási dijjal 1 dollár A nótáskönyv megrendelhető a KIS DONGÓ kiadóhivatalában: 7907 WEST JEFFERSON AVENUE, DETROIT 17, MICHIGAN. — Utánvétellel (C.O.D.) nem szállítunk! —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents