Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)
1964-02-20 / 4. szám
1964 február 20. Kis Dongó 5-I'K OLDAL egy százlábú? De egy nagy festett tábla vonta magára a figyelmemet. A tábla uj volt s rajta a betűk feketék. Mindenféle tilalmazásról szólották. Hogy az erdőn nem szabad éjjel legeltetni, se tüzet rakni, se kocsival járni a mellékes utakon és másefféle. Az utolsó pont: A vadak jogtalan lelövése a törvény értelmében elzárással büntettetik Gusztit a házuk előtt találtam. Egy olasz babkáros árulta ott a kőpadon a háti-boltocskáját, — afféle bársonykabátos csizmás és fülbevalós olasz, amilyenek városon a kucséberek. Két parasztleányka válogatott a krajcáros gyüszükben, gyűrűkben és egyéb csillogó portékákban. Nekem persze a penciliusokra tapadt a szemem. A penciliusok egy feteke csontmarkolatu revolver körül ragyogtak csillag-alakban elhelyezetten. Guszti félrehúzott: — Hallod-e! Vehetnénk egy revolvert! Neked van pénzed. És jelentősen emelgette a szemöldökét. De én a fejemet ráztam rá: — Az aranyamon nem lehet. Mit gondolsz! Meg aztán minek volna a? — Kijárnánk vele az erdőre. Te! Lőnénk madarakat! Az aranyadból kikerülne . . . Azt mondanád otthon, hogy elvesztetted! Te! Lőhetnénk vele szarkát. Te, lőhetnénk vele fácánt is! Az erdőben csakugyan van egy drótsövénnyel bekerített fácános kert s nem is messze. De azon a tájon áll az erdészház is. Csak a fejemet ráztam. — Megvernének. Meg nincs is nálam az aranyam. Hanem van húsz krajcárom. Szombaton bemegyünk a városba és veszek rajta gumit. Csinálunk gumi-puskát, csúzlit! — Nekem is? — Neked is. Lövünk verekeket. Guszti gondolkozva nézett rám. Aztán a kocsiutra pillantott. Fölkapott egy kövecskét s az utón ugrándozó verebekre sújtotta. A verebek fölrepültek az akácfára. Én is fölszedtem egynéhány kövecskét. A verebek tovább repültek a tiszteletesék udvarán át a kertbe. Az orgonabokrokon ült öt is. Ültek, némán s néztek ránk gyanakodva. O d a s u j tottunk egyszerre mind a ketten. — Mintha egy leesett volna! .. . Kerestük. Találtunk helyette egy levelibékát. Kettőt se ugrott, már a markomban volt. Mit csináljunk vele? — Kössünk cérnát a lábára! Nem! Várj csak. Te! Tegyük be egy kas alá! — Megcsípnek a méhek . . . — Elfutunk. A méhesbe osontunk. Guszti nagy óvatosan fölemelt egy méhkast. Beugrattuk a békát. A tiszteletes ur, mikor megjött, el nem tudta találni, hogy mért rajzik olyan buzgón annak a kasnak a népe? Csak hetek múlva várta. Legott át is izent a rektornak, hogy állitson lesre egy fiút és ha a méhek kirajzottak, fogja be. Mink a legjámborabb arccal ültünk bent a tiszteletes ur tanuló-szobájában. Igaz, hogy előbb mást is nézegettünk: a tisztelete# urnák a vadászpuskáját. * * * A puska szegre volt akasztva, de Guszti levette. Körülvizsgálgattuk. Nehéz, kétcsövű puska volt, patronra járó, nem afféle töltögetos, kapszlis. A csövébe is belenéztünk. Nem volt megtöltve. — Ezzel lehetne ám szarkát lőni! És Guszti felvonta a puskának a kakasát, meg lecsattantotta. Célba vett az ablakon át egy arra-haladó asszonyt és végignézett a csövön, csattantott. — Azt mondta apám, hogyha letettem az érettségit, én is vadászhatok. Te! Ha egyszer apám elmegy egy egész délutánra, kilopjuk a puskát. Te! Kimegyünk az erdőre. Lövünk mindent. Nyulat is! S ragyogott a szeme. — No nesze, fogd a puskát. Én vagyok a nyúl. Azzal négykézlábra. Átnégykézlábazott a szomszéd szobába. Tett, mintha legelne. — Célozz! Lőjj! Céloztam, lecsattantottam a kakast. Guszti egyet ugrott s eldőlt, nyifogott, rázta a lábát. Aztán én voltam a nyúl. ő célzott, csattantott. Én is ugrottam, dőltem, nyifogtam, ráztam a lábamat, meghaltam. Tovább is folytattuk volna, de a tiszteletes ur méltóságos csizma-nyikorgása hallatszott a folyosón. Guszti gyorsan szögre vetette a puskát. Mikorra a tiszteletes ur belépett, mink már nézegettünk egy könyvet, mintha egész idő alatt azt cselekedtük volna. — No ezt szeretem, — mondotta a tiszteletes ur, hogy belépett. Könyv mellett, Isten mellett. Atillás bus magyar volt, ritkás szakálu és magas homloku. Mindig oly emelten tartotta a fejét, mintha sokaság fölött nézne el s a hangja mindig olyan reggeli dercés hang volt, mintha akkor ébredt volna. A fejemre tette a kezét. — Derék fiú vagy. A fiam már mondta, hogy szép a bizonyítványod, csaknem olyan szép, mint az övé. Mintha szivén szúrtak volna. — Én jutalmat is kaptam, — vágtam ki büszkén. Aranyat kaptam . .. — Micsoda? Aranyat is kaptál? No lám, ezt nem mondta Guszti. És ránézett. Guszti lesütötte a szemét és butára változott arccal hallgatott. — No lám! — ismételte a tiszteletes. És mire kaptad a jutalmat? — A példás magaviseletre. A tiszteletes ur megenyhült arccal bólintott. — Gusztinak is példás a magaviseleté. Csakhogy a mi iskoláinkban az ilyesmit nem jutalmazzák. Az embernek kötelessége a jó magaviselet. Nem érdem az nálunk, kötelesség. És ebéd alatt is folytatta a jómagaviselet fejtegetést. Hogy a tanulás kell az életre, mert a tanulás olyan, mint a hajófölszerelés. Ki hogyan rakodik, abból fog élni az élet tengerén. De a jó magaviselet a vitorla ... Stb. Mink ájtatosan hallgattunk és közben jóízűen ettünk. Én a békára gondoltam, hogy ha kibúvik a kas száján, vége a vitorla becsületének! Szinte beleizzadtam abba a gondolatba, hogy a tiszteletes ur elnádpálcáz engem is. De aztán ebéd végére még is megnyugodtam: ha megtalálják a békát, ráfogjuk, hogy magától mászott be a kaslyukon. Ebédután a tiszteletes ur hosszuszáru pipára gyújtott és jókedvűen pöfékelt. Közben az órára nézett. Egyszercsak fölkel. Leakasztja a fogasról a kalapját, nyomja a fejére. Veszi a szögletből a botját is. — No gyerekek, hát csak játszogassatok. Nekem át kell mennem a jegyzőhöz. A közlegelő ügyében lesz ott tárgyalás. Guszti mulattasd a vendégeket! Azzal megindul. Gusztinak a szeme szokatlanul csillogott. Végre megszólalt: — Estig odalesz! . . . — Mit csináljunk estig? — Kilopjuk a puskát! . . . — Hiszen bezárta . . . —A padlás-kulccsal nyilik. .. Nekem a lélegzetem is elállt. Vakmerőnek és veszedelmesnek éreztem a gondolatát is. De ha mégis megvalósulhatna! . . . Hogy igazi puskával lőjjünk! . . . Madarat, nyulat, mindent! . . . De nem, csak madarat, merthiszen a nyulra börtönbüntetés jár . . . Guszti intett, hogy kövessem. Kiovakodtunk a szoba bői. Guszti kinyitotta az utca-ajtót és az apja után lesett. A tiszteletes ur nyugodtan haladt a széles utcán a felvég’ felé. Közben bodor füstök röppentek el a válla fölött. — De hátha nem lesz oda estig? — szólaltam meg aggódva. — Biztos, hogy oda lesz! — De hátha visszatér? — Nem tér vissza. Ha a jegyzőhöz megy, mindig ott-ragad. Politikáznak. A kertbe futottunk. Fölmásztunk a diófára. Onnan néztük, hogyan kanyarodik rá a tiszteletes ur a szomszéd község felé kígyózó gyalogutra. Aztán a gazdasszonyt lestük. Egykedvű arccal mosogatta az edényeket. Negyedóra múlva lappangva vittük a puskát a kertek alatt. (Folytatás a 8-ik oldalon) MEGJELENT AZ 1964-ES "Historias Kalendárium" Az egyetlen amerikai magyar naptár 256 oldalas, képes kiadásban. Megrendelhető a VASÁRNAP kiadóhivatalában 1 dollár 50 centért, írjon erre a tinire: Katolikus Magyarok Vasárnapja 517 South Belle Vista Avenue, — Youngstown 9, Ohio. Farsang . , .
