Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)
1964-02-20 / 4. szám
1964 február 20. 3-IK OLDAL Szent Margit Batu kán, a tatárok ravasz vezére teljesen legyőzte a Muhi pusztán a kevésszámú magyar sereget. IV. Béla király váltott lovakon menekült Dalmáciába. Szomorú sorsa volt a magyarnak akkor. A tatárok teljesen elpusztították az országot. Hogy a haza megmentéséhez a király a jó Isten segítését megnyerje, a királynéval együtt Isten szolgálatára ajánlotta újszülött gyermekét, Margitot. A királyi gyermeket már kicsi korában apácák nevelésére bizták Veszprémben. A jó nevelés meg is hozta gyümölcsét. A kis Margit igazgyöngye lett a zárdának. Különösen a szenvedő Jézus iránt olyan végtelen szeretetet érzett szivében, hogy mindig azon a helyen imádkozott, ahol a feszületet láthatta. Szülei közel akarták hozni magukhoz kis lányukat. Ezért a király gyönyörű kolostort építtetett a Dunából kiemelkedő Nyulak-szigetén. Ide került a kis Margit társnőivel együtt. Az Istenfélő királylány sokszor elgondolkozott azon, hogy az Ur Jézus mennyire megalázta magát és a szégyenteljes keresztfán halt meg !. . . Elhatározta tehát, hogy ő is alázatos lesz és keresi a szenvedést. Szülei és rokonai drága ajándékokkal halmozták el, de Margit a szegények között szét azokat; szegények között osztotta szét azokat. A legutolsó akart lenni társnői között. Boldog volt, ha szolgák munkáit végezhette. Bár maga szívesen vállalt minden szenvedést, másoknak minden bajában segítségére sitett. A betegápolásban a legszorgalmasabb volt. Szülei gyakran látogattak el hozzá a kolostorba. Margit nagyon szerette szüleit, mégis azt szerette volna, ha azok elmaradnának, hogy társnői nagyobb tiszteletben ne részesítsék öt szülei miatt. Egyik napon szokatlan vendég jött a fiatal Margit látogatására. Ottokár volt a csehek királya. Ottokárnak annyira megtetszett Margit alázatossága és szépsége, hogy feleségül kérte. Margit azonban elutasította Ottokár kérését. Volt már neki vőlegénye: maga az Ur Jézus. A folytonos munka, imádság, böjtölés és gyönge testének sanyargatása kimerítették Margit erejét. Boldogan adta vissza hófehér lelkét Teremtőjének. A zárda romjai, ahol a magyarságnak e drága gyöngye élt, máig is láthatók a róla elnevezett Szent Margit-szigeten. Lapképviselőket AZ ORSZÁG MINDEN RÉSZÉBEN FELVESZÜNK. ÍRJON FELTÉTELEKÉRT. Kis Dongó GYERMEKROVAT VEGYES KIRÁLYOK KORA Szécsy Dezső önfeláldozása III. Endre volt az utolsó árpádházi király, az Árpád-ház “aranyágacskája”. Mivel fiú utód nélküil halt meg, vele kihalt az Árpádok férfi ága. Most a leány-leszármazottak kísérelték meg megszerezni a magyar koronát. Előbb Vencel cseh herceg, majd Ottó bajor herceg. A magyar koronára azonban számot tartott Martell Károly is. Hét esztendeig fejetlenség volt az országban. A főurak egyre jobban elhatalmasodtak, némelyik egész kiskirályként uralkodott. Végre Martell Károly fia, Károly Róbert véget vetett a fejetlenségnek s a királyi hatalmat és tekintélyt visszaállította az orszáágban. Megfékezte a hatalmaskodó főurakat, visszaszerezte az elvesztett magyar területeket. Abban az időben a Havasalföld fejedelmei függő viszonyban állottak a magyar koronával. A zűrzavaros helyzetet kihasználta Basaráb oláh vajda s magához ragadta Szörény várát és annak környékét. Amikor látta, hogy Károly Róbert megszilárdult a magyar trónon, alattomos hódolattal fölajánlotta az évi adót, de Szörény várát és környékét még Károly Róbert felhívására sem engedte ki a markából. Erre a király haddal támadta meg Basaráb oláh vajdát. A gyáva oláhság annyira megijedt a magyar hadak közeledtére, hogy minden kardcsapás nélkül hagyta el a várat és a havasok közé bujt. így Károly könnyű szerrel elfoglalta Szörény megyét és Szörény várát, ahová bánként beültette Szécsy Dénest. Basaráb alázatosan követeket küldött Károly királyhoz és békét kért tőle. Fölajánlotta a hadiköltségek megtérítését és Ígérte, hogy hűségben marad a magyar királyhoz és kalauzokat ad, akik a királyt és seregét biztosan kivezessék Erdély hegyei közül a legrövidebb utón. Károly király megbízott a hitvány oláh vajda esküjében és halálos veszedelembe rohant. Az áruló kalauzok valami zord, keskeny hegyszakadékba vezették a királyt és seregét. Óriási sziklafalak meredeztek mind a két felől, a sziklafalak tetején pedig az oláhok nagy sokasága ólálkodott, akik a szoros alján haladó és mit sem sejtő királyra és hadára, mázsás sziklákat hengeritettek és nyilzáport bocsátottak. Nem volt hely és mód védekezésre, sem támadásra, sem futásra. Három napja aratott már a halál a magyarok között, amikor a veszedelem tetőpontján előállott Szécsy Dezső, a Dénes bán fia s igy szólt a csüggedő királyihoz: — Kedves Uram! Felséges királyom! A cudar ellenség minden áron téged akar megkentem. De nem lesz belőle semmi. Add ide nekem, alázatos szolgádnak a te királyi köntösödet, te pedig vedd fel az én öltönyömet. Siess, mert nincs idő a habozásra. Könnyes szemmel vetkőzött a király; örvendező mosollyal vette magára Szécsy Dezső a király ruháit. Sarkantyúba kapta hófehér ménjét s nyargalt előre, oda ahol a legtöbb volt az oláh, — ahol legsűrűbben omlott a kő. Károly még hallhatta menekülés közben, amint örömittasan fölorditottak a bestiák. Ebben a pillanatban esett el Szécsy Dezső. Az orgyilkosok azt hitték, hogy a király esett el és nem csalódtak egészen. Abból a daliás testből, amely összetörve hevert a véres szakadékban, igazán királyi lélek szállott a magasba. Mit mesél az öreg tölgyfa Egyszer régen, szép Magyarországon, dimbes-dombos tájon jártam. Kicsi falu mellett volt egy magas hegy. A hegy tetején hatalmas, magányos öreg tölgyfa állott. Olyan vastag volt a dereka, hogy öt ember is alig tudta volna átölelni. Egy őszi délután megálltam a fa tövében. Néztem, nézegettem. Elgondolkoztam: — Milyen öreg lehet ez a hatalmas fa? És mi mindent láthatott hosszú élete alatt? Amint ott álltam, susogni kezdtek a lombok. Az öreg fa mesélni kezdett: — Én bizony nagyon öreg vagyok. Sok száz éve állok már itt a hegy tetején. Hej, de sok mindent láttam én már! — Egyszer réges-régen azt láttam, hogy égnek a falvak. Menekül a sok magyar. Aszszony, gyermek, öreg, futott amerre látott. — Nemsokára láttam, mi baj van! Jött az ellenségé! Jöttek a tatárok. Gyújtogatták a falvakat. Elhajtották a sok állatot, legázolták a vetéseket. Karddal levágták, akit értek. Sok-sokezer magyart pedig rabláncra fűztek. Elhajtották őket messze, Ázsiába. — Kipusztult az ország. Azt hittem, minden magyar meghalt. Vége van Magyarországnak! — Nemsokára elkotródtak a tatárok. Visszajött a király és a megmaradt magyarokkal újra épitették az országot! Telt múlt az idő. Egyszer csak ismét jött a baj. Jöttek a törökök! Feldúltak mindent, úgy mint a tatárok. — De a török is kipusztult szép hazánákból. Ismét lett Magyarország! — Sok száz év alatt sokszor jött az ellenség. Mindig pusztította a magyart. Rombadöntötte az országot. — De a magyar nem lehetett kipusztitani. A romokból újra és újra felépiti szeretett hazáját. — Most megint ellenség lepte el az országot. Vörös felhőbe borítja az eget és vörös, bűzös leheletével megfertőzi a jövendőt is a magyar fiatalságot. A baj nagyobb, mint bármikor volt. Sötét fellegek borítják el a magyar jövendő egét. — De ha a magyorok szeretik az Isten, akkor Isten nem hagyja el Magyarországot és a vörös köd bűzös fertőjétől megtisztulva újra felépül az ország! Mindig igy volt. Most is igy lesz! A magyar élni akar! És élni fog, mig a világán! ... Az örge tölgyfa elhallgatott. Szemem messze nézett a kis falvak felett. Azután felnéztem az égre. Levettem kalapomat és igy fohászkodtam: Istenem, tartsd meg szép hazánkat, Magyarországot! Testvérek Van nekem egy kicsi húgom. Sokszor játszom vele. Aranyos kis lány. Nagyon szeretem őt. Meg is simogatom és a szivemből mondom neki: Testvérkém! Drága kis testvérkém! Ilyenkor átöleli a nyakamat. Meg is csókol. Érzi, hogy szeretem. ö is nagyon szeret engem. Akinek nincse testvérkéje, az kérjen a jó Istentől. Ha lesz testvérkéje, szeresse őt nagyon. Én a világon semmiért oda nem adnám az én aranyos testvérkémet!
