Kis Dongó, 1963 (24. évfolyam, 3-24. szám)
1963-09-20 / 18. szám
4-IK OLDAL 1963 szeptember 29. A HARANGOZÓ FOGADÁSA Kis Dongo A hegyek gyűrűjében, mint egy színes kő, feküdt a kis falusi temető. A barna sírokra elbillent fejfák búslakodtak' és a vadon elbusult akácfa-kerités zöldbe fonta a csendes tarkaságot a tölgyes erdő haragos sötétjéből. A parton fonynyadtan szikkadt az első kaszálás, terjengő édeskés szagával befogta az esteli levegőt és a fujdogáló napszállati szél rálehelte az egészséget a falu porára. Az erdő felől lassan a falura is rászállott az este. A szerszámos népek a házacskákba tértek, fáradtságaikat az este nyugalmába mártják és a munkában törődött tagok lefeküsznek pihenőre az udvarban, fa alatt, a szilvásban, kazal aljába. A hold kiflije feljött az égre. Egyre magasabbra úszott felfelé a torony keresztje fölé és ezüstös világosságában árnyak rajzolódtak a házak elé. A Harangozó gyerek kint a kertben hánykódni kezdett fektében a szénán. Kiverte homlokát édes álmában az izzadtság, szája forróságában alig fért meg a nyelve. Újra csak az égnek fordult. A szilvafa levelei között belopódzó holdvilág belesütött az arcába és megbillegtette becsukott szemhéját. Egyet fújt a nedves levegőbe és a lassuló szuszogására elillant az álma odahagyva a hánykolódó testnek fanyar, savanyu tej izét. Felpislantott a nyitott szemű égre. — Ejnye, de korán lehet még. Gondolkodott magában. Egész felfelé van még a Tündér Ilona rózsája. Nem szól sehun kakas. Csak úgy nyomja az embert ez a sötét csendesség, ez a nagy csend, ez a nagyon messziről jött sötétség. Felugrott hirtelen, rádobbant a levetett pokrócra és kihúzta a lajbijából az álmában begyürekezett ingét. — De fájintos volna lefeküdni valami meleg tollas ágyba, — mormogta maga elé és neki térdelt, hogy rendbe szedje széjjel rugdalt fekvőhelyét. Kiverte a fejtől letett kabátját és tenyerével lesulholta a pokrócra ragadt szénát. Egyszerre csak foszladozó muzsikaszót hoz a fülibe a szállongó szél. — Ki az ördög húzhatja?... Ej, de mulathat valaki a korcsmában . . . lassan . . . most meg hirtelen frissen . . . Elszállt az a borzasztó nagy csendesség is. A Feszes kutya végigszaladt az udvaron. A faluban is hangosan elevenedni kezdtek a kutyák. Egynegyed tizenkettőt vert az óra. A legény felszedte a kabátot a földről és ráborította magára. — Hát nézd meg má’ ki az a’ éccaka betyárja. Meg is vigasztalta magát. — Nem igen van valami nagyon késő. Hangtalanul lábuj hegyen ellépkedett a házuk frontján, kisurrant a nyitott kapun a felzavart éjszakába. A lépések zajára minden házban ugatva a kapunak szaladtak a kutyák és kinyüszitettek a nyíláson a porban futó árnyék után. — Hű ... de mulat valaki . . . Hej valaki, de mulat . . . Ugyan mit iszik? Bort. Á, nem — a. Sert az ilyen fülledt éccakába. Sert. Vagy öt kriglit. Vagy talán tán tizet. Oszt huzat hozzá. Fene jó módja van. Kesergőset azután meg frisseset. Megállóit a sötét gesztenyesor elején, és lefordult a kocsma felől világitó ablakok irányába. A gesztenyesor, mint egy széles fekete szallag belenyúlt az útirányba egészen a lankás széliében vezetve egy kis árkocskát a temető kiskapujáig. Az egyik ablakon bekandikált. — Ejnye csak tán nem igazán? ... De mégis. De istenuccse mégis csak igazán, ő az maga, valósággal ... a Szerentsés Pisti, a katonavót. Hát emmá csakugyan nem valami illedelmes. Dehát, biztos bujába cselekszi. Abba. A szive bujába. Mégse bújhat ő maga is a föld alá, amé’ hát a Pannit e’ temették. Vót má’ úgyis, hogyhát másnak is eltemették a szeretőfélijit, vagy mijét . . . Ej . . . hogy busul . . . Semmi no. Jobb ha kibusujja, ami benne van. A szakassza meg ám az ember szivit, ami lappang benne . . . Oszt . . . oszt sert iszik ni az istenadta. Sert ám, de nem ám griglivel, ha’ üveges számra. Épen csak hogy nincs berúgva, máskülönben egész úgy ül egyedül, magába .. . Lehúzta a legény szemébe a kalapja karimáját, megrántotta a vállán a panyókára vetett kabátját és belépett a kocsmába, megállóit a közepén a kormos lámpa alatt. Szerencsés Pisti fiaskóval a kezében felpislantott az ajtó csattanásra. Felvetette izzadó fejét, rábámult a belépőre, aztán az ajtóra vetett dacos, akaratos, és kihívó tekintetet. A hajintásra markolt fiaskó viszszabillent meztelen karjára. — Szerencséd van ajtó, hogy ez itt-e ezén cimborám, mer’ különben hát... és földhöz vága sörös üveget, — Szervusz no, ha mondom. Harangozó belenyuj tóttá a széles nagy marokba a kezét. Az üdvözlésre megcsóválgatta a fejét. — Ejnye Pisti. Hát nem kár az üveg sörér! — Kár a feneketlen kútnak a feneke, de nem a fiaskóér. igyál. — Aj nem iszok. — Igyál, aki irgalmát ennek a huncut világnak! Igyál, mert úgy tanálom észt a fiaskót hozzád vágni, hogy . . . A legény sunyin mosolyogva rázogatta meg a fejét. Elhelyezkedett a lócán és a térdére pihentette az elvett fiaskót. — Mit keresel itt ilyenkor, a korcsmába? Fejét tenyerébe hajtva, haját egyre markolászva beszélt. — Erre jártam. Volt a válasz A szösz tuggya mi nem hagyott nyugton aludni. — Nem tudsz alunni? — Tudtam biz én eddig, akár csak a tej. Dehát máma nem mondhatnám. — Nohát azér. Mer’ én se tudom le se hunyi a két szemem. — Amá baj. — Lyányná vótá? he? honnan gyüssz? — Onnan. Az izmos, nagy fej lejebb hanyatlott. — Én má bizon nem gyövök. — Na bizon . . . mért? — Hej! nem én pajtás. Evvel a mai koporsóval aztán én is betemetkeztem a földbe. Bele én úgy, akár csak egy túró bogár. Hogyhát éppen velem kellett megesni annak, hogy a szeretője itt haggya? Éppen velem . . . — Velem is megeshetett vóna. Aki legény, avval bizony egyaránt megeshetik. — De szép temetése vót ugye? — Szép, ilyen még nem vót, a mi falunkba, mióta az öreg esperes itt meghalt. Lánynak meg csakugyan hogy nem. — Egy életem, egy halálom pajtás. Tizenkét pengőforintot attam én azé a fehér levelű kék nefelejcses koszorúér. — Amá beszéd. — Annyit én, pajtás. Ne monggyák ebbe a rongy faluba, hogy valami rongy civil ember vagyok én. Katona vótam én, hé testvér . . . — Én se bánnám, ha vónék. Anyámék . . . — Osztán, ha egy ilyen magunkfajta legénynek mán valamőre hajlik a szive, hát vágja oszt ki a rezet, a rézangyalát . . . — Persze . . . persze . . . — Mulasson is rája, oszt mutassa meg, hogy holta után is meg van hozzá a hajlandósága. — Meghiszem, hogy megvan testvér, de hátha megvan . . . hát mé’ nem méc ki hozzá testvér? — Hát hogy mé’ nem menek má’ ki hozzá? Én? Má mint ki? ... a temetőbe? — Oda . . . Oda, ha van kurázsid. — Azt hiszed hé nem merek? — Úgy is dukál, hé kedves komám, estende kiki látogassa meg a kedvesét. — Nem én, bolondságból. — Ne bolondságból. Bátorságból tedd meg héj . . . Éjfélek óráján, ha a tizenkettőt veri az óra . . . Szerencsés Pista fölugrott az asztal mellől. Rákiabált a másikra súlyosan, bátran. — Kimegyek. — Én megtartom a fogadást. Amibe teccik. öt üveg serbe. — Nem. Tízbe. Legalább a szivem is jóllakatom, oda húz. Szétütötte a fogadást. Harangozó kicsinyes palócparaszti módra meg hozzá tette. — Azis huncut, aki meg nem adja. — Mi a? A majd ölnyi legény végigmérte a másikat, mint egy iramodó bika. — Mi a? Hogy azis huncut? . . . Úgy nézz rám hé, a teremtésit a világnak, hogy katonagyerek vótam én. Mondom. No majd megmutatom. Szétnyílt lajbija közé öklével a mellére ésapott, úgy dongott, mint egy erős pántos tölgyfahordó. Odavágta a szót. — No hát majd én megmutatom. — Hát oszt hogy bizonyositod be, hé pajtás? Egész lecsendesült, szinte rekedtessé vált a hangja. Meghatódott a kemény durva legény. — Rányomom a csizmám talpát a sir ja sarkába . . . — A’ nem jó, hé. — Hát, ha nem jó, hát hozok a tulajdon koszorumbu egy csipetet . . . — Asse jó, hé. — Már’ pediglen akkor . . . A Harangozó gyerek elértet-Legolcsóbb és legszebb ajándék névnapra, születésnapra, vagy bármely más alkalomra a a “Kis Dongó“ Előfizetése egy évre 4 dollár. KIS DONGÓ - CLEAN FUN The Only Hungarian Comic Paper in the U. S. Editorial and Publishing Office: KIS DONGÓ PUBLISHING CO. — 7907 W. JEFFERSON AVE. Detroit 17, Michigan Editor & Publisher LOUIS BEDY szerkesztő és kiadó. Munkatársak: E lap minden olvasója. Published every 5th and 20th of each month. Megjelenik minden hónap 5-én és 20-án. Subscription price one year $4.00. — Előfizetési ára egy évre $4.00. Second class postage paid at Detroit, Michigan.