Kis Dongó, 1963 (24. évfolyam, 3-24. szám)
1963-09-20 / 18. szám
1963 szeptember 20. 5-IK OLDAL te az elbusulást. Hősi hetykén odaszólott. — Hozd be komám a fejfáját. Szerentsés hátra hökkent. — Ászt? — Azám. Ha azt akarod, hogy elhiggyem. A legény körülnézett az ivóban. Bamba kíváncsisággal bámészkodó cigányok felröhhentek a jó eszmére. A korcsmáros félig szunyókálva kivicsoritotta a fogait és kiváncsivá lett a pipázó képe. Szerentsés Pisti kiegyengette a derekát. — Legyék. Be is hozom, meg azonmód vissza is viszem. Vane háromfertály tizenkettő? — Mehecc pajtás. — Előbb magamra veszem a szűröm. Lopni megyek. Kilopom a szivet . . .innet la . . . a kebelemből. — Nem tucc cifraszürösen szalanni, peg’ úgy is lehet, megkisértnek. Hadd a szűröd. A szűrös szélesre kitárta maga előtt a kocsma ajtót. Kinézett. Korom sötéten borult mindenre az éjjel. Sehol egy gyér világ. A csillagok meg a hold fodros felhőkben fürödtek. Visszakiáltott és nekiszaladt a gesztenyesorban feketén bársonyló éjszakának. — Azért se! A cigányok utána néztek, de visszahúzódtak a sötéttől. — Készítheti a tiz üveget. Mondta a kontrás. Valaki mindig vesziteni szokott a fogadásban! — Ne féj senkinek Laci — szólt oda a legénynek a bőgős — megnyered. Istenuccse bizinkább bemennék én egy oroszlán ketrecibe, mint temetőbe kisértetek óráján. Verjen meg a Devla, ha nem igaz no . . . Eccer most esztendeje Daróci búcsúkor gyüttem éjfélkor erre hazafelé . . . Hát akár hiszitek, akár nem, hátul a temető sarkába úgy húzta a nagyapám a legislegszebb régi nótákat, hogy ... de csuppa csuppa azokat a régi módi Öreg nótákat, de nagyon fájintos módra ám . . . négynegyedes taktusba . . . A korcsmáros elnevette magát. — Ejnye, szólhattá vóna neki, hogy kiválthatná három pengővel a zálogját. — Nem én. Ászt a kutyafáját. Úgy el kezdtem én szaladni, hogy még a lelkem is elsápadt belé. Istenuccse ez olyan igaz, mint . . . Harangozó egy üveg sört kért a saját számlájára és szótlanul kortyolgatott belőle. Hogy jobban teljék az idő a füstbe bámult . . . Szeretettel kérjük, ha hátralékban van előfizetési dijával, szíveskedjék azt mielőbb beküldeni, mert lapunkat csak annak küldhetjük, aki az előfizetési dijat pontosan megfizeti. Kis Dongó Kint a fekete éjszakában a darócszür a csizmaszárhoz verődve felhessentette a gesztenyesor csendjét. Szerencsés megmegállt és körülnézett. A szürcsattogás mintha szemközt jött vele. Ha a háta megett lefúj dogált a szél egy-egy száraz gesztenyét és ahogy a hasadt burokból lekoppant a földre, hátra-hátrakapta a legény is a fejét. Dacosokat dobbant a csizmája a porban, egyre sebesebben, kint a parton már bukdácsolva baktatott keresztül-kasul a fülledt szénán. Megzizegett ropogott a száradó fü a talpa súlyára, a nedves levegő szénaillata az arcába vágott és hunyott szemével nem is éjszakát látott, hanem borús délutánt, amikor a gereblyéző danoló lányok elelvetik magukat a súgó fűbe, szára . . . Beszorította magát az akácsövény egy ritkásán. Semmi... Senki. Még nagyobb csendesség, mint odakivül. Feketén domborodnak sorjában a buckák. Nem ő léptetett el mellettük, hanem a fejfák vonultak el két oldalt mellette, mint a glédába állított katonák. Kicsik, meg nagyok . . . régiek meg újak . . . amott a középen ni . . . ott fehérük leborulva a tizenkét pengős koszorú . . . Tizenkét pengő . . . Oldalvást közelítette meg, oda se nézve a szemével, a kedvese sírját. Lassan handabandázó kezével rátévedt a beszúrt fej fára Kirántotta. Azzal aztán neki a lankásnak... A szive a torkát nyomta, elállóit a lélegzete és elsápadt a ludbőrös bőre a talpától az orrahegyéig. A gesztenyesor végén, mikor meglátta a kocsmavilágot, lassan kezdett emelkedni a meleg vér benne, meglassította a lépeit, kifújta magát és beletörölte homlokát a cifraszüre ujjába. Lassan benyitott az ajtón. — Elhoztad? Kérdi kíváncsian Harangozó. A többiek is kíváncsian felugrálnak. — Hal . . . lássuk no.— Bámészkodnak a cigányok. Szerentsés Pista félre rántotta válláról a szűrét. — Ehun-e. Vigyázva, gyengéden, rejtőző reszketéssel kivette a szűre alól a polituros aranybetüs fejfát. Csak úgy forrott benne, ahogy megállt a lámpa alatt. — Ez csakugyan az. Szólalt meg az egyik cigány. — Tiz üveg ser az kerek két forint. Viccelődött a másik cigány. A kocsmáros fejét csóválta, lassan hümögetve vette kezébe a keresztet. — Nem olyan csuda, hogy te nem féltél. Ha én csak fele olyan vónék, mint te, hát fogadom, hogy három ördög rasztottam a’ megboldogult édesapám koporsójánál egyesegyedül két éjszakát. — Semmi a ... no ... Mi vóna benne . . . Higyjétek meg olyan jót tett a szivemnek, mintha meleg vérbe megfürdött vóna. A felit meg lehet mán inni igazsággal. Türelmetlenkedtek a cigányok. — Nem én addig egy kortyot se, amig én ezt vissza nem viszem. Nem tudna lemenni egy korty a torkomon. Majd inkább iszok asztán, ha visszagyüvök. Olyan jól esett kimenni, de százszorta jobban esik, amikor visszaviszem. Rátámaszkodva a kereszt kávájára, mint egy bottal, úgy lépegetett ki az útra, a fekete gesztenyesorba. Átlépegetett a harmatos kaszálón, még érezte, hogy csizmán át hogy hűsíti, nedvesíti lábafejét a rátapadt hüs harmat. Az akácasövény szét volt válva az előbbi befurakodás után. Megkarcolgatták a szűre szálát a kihajló ágak tüskéi, végigkarcogtak a szűr szövetén, ő meg elrántotta onnan magát. — Tiz üveg ser, azis csak valami. Gondolkodott és széjjelnézdegélt a temető utcáján. Megszokott, ismerős volt már minden. — Itt nyugszik nagyanyáme . . . Emitt meg a kántor fia, akit úgy fogtak ki az Ipolybul. Milyen szép fehéren virít Pannira a tizenkét pengős koszorú .. . Megállóit fejtől és végigsimitotta tekintetével a frissen barnuló sirhantot. Megtapogatta a koszorúnak egy levelét. — Hamar tönkre megyen ez itten. Vélekedett. Egész befogta a harmat. Előszedte ebben az egyedülvalóságában az ismerősét, a kísérőjét, akivel lámpavilágnál a kocsmában is együtt voltak: a keresztet. Oda kell szúrni, ahová dukál. De jó erősen, nehogy ki találja huzni valamely napközt idekint játszódó gyerek. A csizmájával megegyengette a sir hantját. Két kézzel jó erővel marokra fogva, jóleső nyugodtsággal, a jótett megnyugvásával beszúrta a kövér hantba egy nyommintással a keresztet. A szűr lebillent a válláról. Félláb térdepelve megigazgatta magán, megcsattolgatta magán. — Isten veled . . . Te . . . holtodiglan én édes szeretőm . . * Felállott. A szűrét hátulról fogják. Húzzák. Nekiiramük. Nem engedik. Előre lépne. Nem lehet. A szűrét fogják ... a szűrét fogják ... a halottak húzzák . . . Huzza magát, marcangolja, menekül az élet felé vágtatás irtóztató egyszerre kicsapó pillanatnyi erejével. Nem eresztik. — Erisszétek el a szűröm! Ordított. Mint egy fájdalmas bőgés harsogott bele az éjszakába, hatalmas, szép teste pedig hosszában elnyúlt két sirdomb árkába . . . * * * Vártak egyre a cigányok. — Megtréfált az biztos minket, — mondotta a kontrás. Jót szundíthat azóta már az ágyba. A prímás az kitanitotta. — Dehát csak nem hagygya itt búslakodni a tiz üveg serét? Megint csak szótlanul vártak. Felfrissült a hajnali szél, a kakasok is ébredeztek, az ivóban még mindig vártak. — Pirkad má’ — Kezdte el a búcsúztatót a kocsmáros, aki alig várta már, hogy elmenjenek a vendégek. — Eriggyetek hát haza Laci. Aztán holnapig se szalad el, aki a tiz üveg sört követeli. A legény felszedelődött. Álom (Folytatás a 8-ik oldalról) Dr. Gáldonyi Miklós orvos 8001 W. JEFFERSON AVENUE (West End sarok) a Verhovay-ház földszinti helyiségében. Nappali telefon: VInewood 2-0965 Éjjeli telefon: LOrain 7-7998 Szeptember végén — Irta: Petőfi Sándor — Még nyilnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldéi a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérei tetőt. Még ifjú szivemben a lángsugaru nyár S még benne virít az egész kikelet, De ime sötét hajam őszbe vegyül már. A tél dere már megüté fejemet. Elhull a virág, eliramlik az élet... Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide! Ki most fejedet keblemre tevéd le, Holnap nem omlasz-e sírom föübe? Óh mond: ha előbb halok el, tetememre Könnyezve boritasz-e szemfödelet? S rá birhat-e majdan egy ifjú szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet? Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a siri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt. Letörleni véle könnyűimet érted, Ki könnyedén elfeledéd hívedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret! elbillen a szoknyájuk és kife-jnem bírna velem. Én is kivirhérlik a kövéres, húsos lábuk-
