Kis Dongó, 1963 (24. évfolyam, 3-24. szám)

1963-06-05 / 11. szám

1963 junius 5. 3-IK OLDAL Kis Dongó GYERNEKROVAT SZENT IMRE HERCEG A csuhé megmenti a falut Azt kérditek, mi az a csuhé? A kukoricacsövet borító vé­kony, sárgás levél. Volt idő, amikor a teheneket etették meg. Most már sokkal jobban fel tudják használni, össze­gyűjtik és táskákat, papucso­kat, kosarakat, meg disztár­­gyakt fonnk belőle. Sok ma­­gyakat fonnak belőle. Sok ma­annyi pénzt keres a csuhéfo­­násból, amennyit nyári mun­kával sem igen tud megkeres­ni. El sem hiszitek, hogy egy­szer a csuhé megmentett egy­­kis falut. így történt: Győr megyében, Fehértó község határát elborította a viz. A gabonaföldek, rétek, le­gelők, mind, mind viz alá ke­rültek. Ott pusztult a termés. Az állatokat el kellet adni, nem tudták etetni szegény párákat. Hogyan menthetnénk meg a falut ebből a nagy szegény­ségből? — törte a fejét a plé­bános, a tanító és a jegyző. A tanító kitalálta. Befogta sovány lovát, és Sopron megye egyik hires csuhéfonó falujá­ból hozott egy ügyes, 15 éves kislányt. Beültette őt az isko­lába, unegtanitotta a gyereke­ke a csuhéfnoásra. A jegyző is elment és ahol csak tudott, mindenütt csuhét vásárol. A gyermekektől a felnőttek is megtanulták a csuhéfonást. Rövidesen százával készül­tek a szép fürdőpapucsok, ko­sarak, övék, táskák. Szívesen vásárolják ezeket külföldön is. Tavaszra már nem volt siró­­rivó, szomorú, éhező család Fe­hértón. Elvonult a viz is. A csuhéfonásból szerzett pénzből vetőmagot s állatokat vásárol­tak a fehrértóiak. A menyasz­­szonyok és vőlegények, akik a szegénység miatt nem tudtak meigházasoc^ni, megtarthatták a lakodalmakat. A plébános, a jegyző és a ta­nító közben megcsinálták a számvetést, és megállapították, hogy: v Fehértó község lakossága egy jótermésü évben eladott 38 ezer pengő értékű gabonát és kukoricát. Állatokból egy jó évben bevettek 15 ezer pen­gőt. Viszont az árvizes években nem tudtak eladni egyetlen pengő ára gabonát sem és el kellett adniok fejősteheneiket és a lovaikat. A csuhéból egy félévi mun­kából 40 ezer pengőt vettek be. A kukoricacsuhé és a fehér­tói magyarok szorgalmas mun­kája megmentette a falut. Magyarországon a szegény falusi lakosság sok pénzt ke­res háziiparral. Kosarat köt, seprőt készít, csuhét fon. Az ügyes asszonyok és lányok sok szép kézimunkát, gyönyörű hímzéseket és csipkét is készí­tenek. “Segíts magadon, az Isten is megsegít!” — ez a magyar nép jelszava. Szent Istvánnak fia, a fiatal kereszténnyé lett Magyaror­szág reménysége, Imre herceg volt. Édesapja a leggondosabb ne­velésben részesítette, rábízván nevelését a Szentföldre készü­lő, de isteni végzésből Magyar­­országon rekedt, Szent Gel­­lértre, aki ennek a kornak volt egyik legképzettebb és legtudó­­sabb embere. Szent Gellért nyolc évig nevelte a kis herce­get, s a kis Imre a tudomány minden ágában járatos lett. Legkedvesebb olvasmánya a Szentirás volt. Édesatyja a fiá­hoz intézett intelmeiben a hit, az uralkodás és az emberszere­tet kötelességére oktatta a fiát. Isten szeretetében annyira elmélyedt a kis herceg, hogy sokszor éjjeleit is imádságban töltötte el. A királyi palotában mindenki pihent, csak Imre szobájából szűrődött ki fény. A király figyelmes lett a dologra és megfigyelte, hogy mit csi­nál fia. Imre hangosan éne­kelt és imádkozott. Nagy boldogság töltötte el a király szivét, amikor látta, hogy fia mennyire szereti az Istent. Maga előtt látta a bol­dog jövendőt, amikor országa e széplelkü ifjú kormányzása alatt halad a boldogság utján. Szent István, a Koppány fölötti győzelmének emlékére, Veszprémben püspökséget ala­pított, felesége ugyanott gyö­nyörű templomot építtetett. Ennek a templomnak legbuz­góbb látogatója Imre herceg volt. Egy ilyen alkalommal a veszprémi Szent György tem­plomban hosszasan imádkozva azt kutatta magában, hogy mit ajánlhatna fel, amit Isten szívesen venne tőle. Egyszerre rendkívüli fény árasztotta el a templomnak egész épületét és e fényben az isteni szózat eze­ket mondotta: “A legkiválóbb erény a szüzesség; elmédnek és testednek szüzességét köve­telem tőled, ezt ajánld fel és ebben a szándékodban ma­radj.” Ekkor fogadott szüzes­séget Imre herceg és azt meg is tartotta. Egy fél évszázaddal a keresz­ténység felvétele után, Imre hercegnek'ez a tette példa volt a fegyelemre, a szent engedel­mességre. Szent István, hogy trónját fia számára biztosítsa, elhatá­rozta, hogy fiát királlyá koro­náztatja. Az egész ország nagy örömmel várta ezt a napot. Imre herceg az ünnepségre gyülekező venddégekkel a Vér­tesbe ment vadászni. Vadászat közben kísérőitől elszakadt, egy felbőszült vadkan támadt reá és halálos sebet ejtett raj­ta. A szent herceg meghalt, mielőtt a koronát fejére tet­ték volna. Szent Imre haláláról azt ír­ja a legenda, hogy ugyanabban az órában, melyben Szent Im­re herceg meghalt, Szent Eu­sebius caesareai érsek, amint a papsággal és a néppel kör­menetet tartott, angyali édes­­ségü hangot hallott és saját szemeivel látta, hogy a magas­ságban Szent Imre lelkét az angyalok az égbe viszik. Szent Imrét, mint a magyar ifjúság védőszentjét tiszteli a magyar ifjúság. Kukorékol a vaskakas Győrben a be|ncésgimnázi­­um múzeumában őriznek egy régi toronydiszt. Ez egy vasból készült kettős kereszt, mely­nek tetején egy kukorékoló vaskakas áll. A kereszt alatt egy török félholdat látunk. A vaskakas a magyar vitézség egyik ragyogó példájáról me­sél nekünk. A török sorra elfoglalta a hősiesen védekező magyar vá­rakat. Győr erős vára még áll­ta a törökök ostromát. A bé­csiek és a nyugati keresztény országok abban bizakodtak, hogy Győr várát nem tudja a török elfoglalni és igy nem tud a nyugati országok ellen for­dulni. Mikor azonban a török had megjelent Győr vára előtt Hardegg gróf, az osztrák vár­­parancsnok ijedtében feladta a várat és csapatával elvonult Ausztriába. A császár lefejez­tette a gyáva várkapitányt, így veszélybe jutott Bécs és a nyugati keresztény világ is. Mikor Abdi basa bavonult az erős és jól felszerelt várba, ne­vetve mutatott a torony tete­jén álló vaskakasra s igy szólt: — Akkor lesz Győr vára me­gint a hitetlen keresztényeké, amikor az a vaskakas kukoré­kolni fog! * * A Nagy-Dunától északra tá­borozó csázári és királyi csa­patok egyik mágyar huszárez­redének parancsnoka, Pálffy Miklós ezredes nem tudott be­lenyugodni, hogy Győr, az erős magyar vár a töröké legyen. Engedélyt kért Schwarzenberg gróftól, az osztrák fővezértől, hogy huszárjaival visszafoglal­hassa Győr várát. Pálffy ezredes egy pzsonyi magyar tűzmesterrel puska­porral megtöltött vashordót és petárdát készíttetett. Riadózta huszárjait. Néhány törökül tu­dó huszárt szekérre ültetett, a szekérre gyékénnyel letakar­va feltették a petárdát, azután elindultak váratfoglalni. Az osztrák főparancsnok Schwar­zenberg pedig szekérre ültette gyalogosait, lassan követte a huszárokat, hogy ha azok baj­ba jutnak, ott legyen a segít­ség. A huszárezred Komáromnál egy ködös éjjel átusztatott a Dunán. Átszállították a petár­­dás szekereket is ... Hajnalban zörgették meg Győr várának déli kapuját, a fehérvári kaput. Az álmos tö­rök őr leszólt, hogy ki az, és mit akar? Törökül kiáltottak fel az őr­toronyba: — Nyiss kaput, gyorsan! Sinán basának küldött a fe­hérvári basa egy hordó finom bort! Mig az álmos őr a kulcsok­kal lefelé ballagott a lépcsőn, rettentő dördülésre riadtak a várbeliek. A petárda felrob­bantotta a kaput és az igy tá­madt résen trombitaszó mel­lett nyargalt be Pálffy Miklós, kardot suhogtató huszárjaival. Az álmukból felriadt török katonák fogcsikorgatva rohan­tak az utcákra és sikátorokra. Véres harc kezdődött. A szűk, köves utcákban bajos volt ló­­háról harcolni. A lovak meg­vadultak a fegyverzajtól. Mind több és több török harcos ve­gyült a harcba. Már-már úgy látszott, hogy a huszárokat ki­szorítják az alsó várból. így látta Sinán basa is, aki a fellegvár bástyájáról nyu­godtan nézte a küzdelmet. Ekkor azonban vágtató lo­vakkal hosszú szekérsor érke­zett a szétrombolt kapu elé. A szekerekről katonák ugráltak le. Ugyanakkor, a Dunakapu­­bástya felől éles kakaskukoré­kolás zengett fel. A babonás török megrémült. Sinán basa elsápadva rántott kardot: Kukorékol a vaskakasj . . . Végünk van! A basa válogatott csapatával kirohant a fellegvárból és a harcba vegyült. Schwarzen­berg gyalogos katonái, tisztje­ikkel akkor rohantak Soe a várba. Megfordult a harc. Mi­ié a nap delelőre ért, holtan feküdt a basa sokszáz katoná­jával a vértől áztatott alsó vár utcáin. Fenn a, fellegvár tor­nyán pedig büszkén lengett a szélben a győzelmet jelentő magyar zászló! Habos lovon nyargaló futá­rok vitték a hirt Bécsbe. Győr a miénk! Győrt vissza­foglaltuk a töröktől! A király nagy örömében gró­fi rangot és nagy földbirto­kot adott a hős Pálffy ezredes­nek, a bécsiek és az osztrák nép kőkereszteket állítottak az utak mentén a győzelem em­lékére. Ma is áll még néhány. Azt is tudjuk, hogy a Duna­­kapu-bástyán nem a vaskakas kukorékolt, hanem egy huszár­­kürtös, aki tudott a basa hen­cegő kijelentéséről. A kürtös elbújt a torony mögött, onnan rémisztette trombitájával a törököt, őt is megjutalmazták.

Next

/
Thumbnails
Contents