Kis Dongó, 1962 (23. évfolyam, 1-24. szám)

1962-07-20 / 14. szám

1962 julius 20.

Kis Dongó

5-IK OLDAL

/

Leveles menyecskék

A mi falunkban semmi nem volt abból, ami város. Volt ugyan csizmadiánk vagy húsz évelőtt, aki kitette a vályogos házára a firmáját, de azután elfelejtette nálunk lassankint a csizmavarrást és paraszttá lett a parasztok között.

A másik emberöltőben egy szűcs vetődött oda — roppant eseménynek tűnt fel az eset.

Hallatlan! Mi mindent megél az ember! Nagy dicsőség ez a falura. A birkát ezentúl ki sem viszik innen; itthon békességben minden fáradság nélkül éri meg, hogy ködmönné lesz . . .

— Ez csak a kezdet! — kevélykedtek a kovácsmühely és a faluháza előtt. — Meglássátok, valamikor még mezőváros lesz belőlünk!

De a szűcs beköltözése még semmi sem volt ahhoz a riadalomhoz képest, mikor rá egy esztendőre hozzánk jött lakni egy fiskális . . . igen, egy igazi fiskális.

Czibaky Mihálynak hitták és a tiszttartó ócska házát vette meg: abban ütötte fel a kalamárisát.

Nagy vörös hajú, szemöldök nélküli ember volt, aki azonfelül még a bajuszát is nyirta. (No már lehetetlen, hogy jó ember lehessen!)

Hanem azért mégis nagy disz volt az a falunak, hogy egy valóságos, eleven fiskálisa van! Megél az itt köztünk, ha csak -tsí. ft % ... á. '.vÁ?At «aeB?N

nyi a kos szarvába fér!

Pör bőven terem a mi falunkban még a rossz esztendőkben is. Mikor fiatal az idevaló ember, a korcsmában húz ujjat az ellenfelével, ha megöregszik, a vármegyén folytatja.

Volt egy nagybátyám, aki elvesztette a port s a miatt ment tönkre; van egy sógorom, aki megnyerte a pőrét, de mégis tönkrement, mert többe került neki az igazság keresése, mint amennyit aztán a megtalált igazság ért.

Én magam ugyan soha sem viseltettem valami nagy szeretettel a pörök iránt (ami természetes, ha az ember alperesnek születik).

Az ügyvédeskedéstől (noha ügyvédnek kezdtek nevelni) még jobban féltem, mióta Czibaky odajött. Majd, hogy én is ilyen nevetséges ember legyek, aki minden harmadik szónál a tubákpiksziséből szippant egyet s aki olyan rövidlátó, hogy amit a kezével ir, azt az orrával letörli. Hosszú kaputot visel és a kutyák megugatják a faluban. Nem, én sohasem akarok fiskális lenni!

A falusi parasztok híreket hoztak felőle a városból s azok nem voltak kedvezők. Akinek hát nagyobb pőre volt, az mind a hires ügyvédekhez vitte be a városba. Neki alig jutott valami.

Én akkor mentem el elsőéves jogásznak. Szentül meg voltam győződve, mire visszatérek, Czibakyt már nem találom ott. “Megszökik az innét”, mondogatták a tapasztalt emberek.

De mennyire csodálkoztam egy év múlva, mikor hazatérve, Czibaky fiskális urat in floribus találtam. Az ócska ház ki volt meszelve szépen, s a kertből valóságos kis paradicsom vált. Éppen akkor is apró gyümölcsfákat ültetgetett Czibaky ur. (Ez csak nem akar talán ezeknek a gyümölcseiből itt enni!)

— De bizony akar, — mondá a nagybátyám — itt is eszik. Megvetette az itt a gyökerét erősen. Hatalmas fiskális lett abból.

— Lehetetlen!

— Megnyer az, öcsém, minden pert. Roppant talentum! A legkétségbesettebb ügyet is keresztülviszi, ha az ő kezébe jön.

— De hát mit csinál vele?

— Ki tudja? Szolgabiró, törvényszék, mind az ő Ínye szerint Ítél. Egyszóval, nagyon érti a dolgát.

— Nem néz ki pedig belőle.

— A szemét alatt terem a jó fü, édes öcsém. Tudod-e, mit gondoltam? A vakáció alatt odaadlak hozzá, hátha kitanulnád a mesterfogásait. Jó oskola lesz, mondhatom. Többet tud az, mint az univerzitás.

Ráálltam, kivált mert egy év óta magam is hajlani kezdtem kissé a prókátorság felé. Olvastam Cicero fölséges beszédeit s elképzeltem magamban, hogyha ügyvéd leszek, majd én is mondok olyanokat a klienseim védelmére. Azonfelül egy pár ügyvédi bravúr-esetet hallottam, kolosszális perbeszédekről, melyek meglágyították a biró szivét, ravasz furfangokról, melyek gúzsba kötötték az ellenfélt. Egyszerre át voltam féligmeddig melegedve jövendőbeli pályám iránt.

Néhány nap múlva csakugyan bekerültem Czibakyhoz. Instanciákat másoltam és iveket léniáztam különböző rubrikákra.

Tömérdek kliens járt hozzánk az egész környékről, s hozták a rengeteg mellékhonoráriumot, malacot, bárányt, borjút.

Az öreg keveset dolgozott. Volt egy instanciaformulája, annak a kaptáján csináltatta meg velem a keresetet vagy a panaszlevelet. Néha diktált, de akkor annak nem volt sem füle, sem farka.

És mégis majd minden port megnyertünk! Sokszor lehetetlen porokét is.

Csodálkoztam, de nem bírtam fölfogni. Egyszer megkérdeztem az öreget:

— De hát van eszök ezeknek a bíráknak?

Utálatos nevetésre vonta szétduzzadt ajkait:

— Van, igenis van nekik ... mert nekem van.

— Nem volt, kérem egy csepp igazságuk sem ebben a Nagy

Péter-féle pörben.

A- Igazság? Nem volt igazuk, he-he-he? Hogy tudja azt maga, domine?

— Hiszen magam Írtam a keresetlevelet, láttam, mi van benne.

— Hűm, de azt nem látta, amit a menyecske vitt?

— Melyik menyecske?

— Nagy Pétérné.

— Igen! Igen! emlékszem, annak egy levelet tetszett adni az alispánhoz címezve!

— Nos, hátha abban volt benne az igazság, he-he-he? Mit tudja azt maga, amice, hogy hova teszem én be a legnagyobb ügyvédi argumentumokat.

Ezentúl figyelmesebb lettem a principális eljárására: valóban volt abban sok különös. Mikor a tényálladékot végighallgatta, gyakran mondá a félnek:

— Rossz ügy, nagyon kétes ügy. De majd meglássuk. Van-e leánya?

— Van, kérem alásan.

— Hogy néz ki? Szőke, barna? Csinos? Férjnél van? Majd megpróbálunk valamit. Küldje ide hozzám! Sok szaladgálni való lesz a pörben levéllel ideoda. Friss lábú fehér cseléd való az ilyenre.

Szép kacér menyecskék, tüzes szemű, kevély lépésű hajadon leányzók sűrűn fordultak meg az irodában.

Az öreg suttogva beszélt, legfeljebb néha ütötte meg a fülemet egy-egy szó, amint levelet adott át egyiknek vagy má-Sarlos Boldogasszony

— Irta: Tollas Tibor. —

A szomjas pálmák kék sugarat isznak, Nyomában kék fényt patakzik az ut. Aratók fűzik derűs dalaiknak Partján a békét s buzakoszorut.

Hol mezítláb jön, szirom nyit a porba És kék szemével kacag fenn az ég. Kéken nyílik a hüs mimóza bokra S melle fehérjén két kis margarét.

Lebben a lombokat puhító szélben, Könnyű lennvászon hullámain át.

Nagy hegyek hívják fehéren és kéken A tizennégy éves kis Máriát.

Istennek első apostoli útja,

Fejkendős szűznek hófehér ölén,

Hol ciprus ág leng a zarándok útra,

És tömjént gyújt a narancsos sövény.

Hol haramiát rejt az erdő mélye,

S lándzsák tüzét a tevekaraván:

Ő batyujával, topánka kezébe’,

Csak mosolyog a hosszú ut nyomán.

Fehér virág az acélkék hegyek közt, Mint aki tudja, nincsen egyedül,

Mert gyönge ölén Isten testet öltött És útja felett uj világ feszül.

Ki szeplőtelen feljutott a csúcsra,

Hol árnyéktalan csillagot ölelt,

Egy égi test az ő méhébe hullva A végesben is végtelenre lelt.

S mig angyal szárnya suhog át az égen, Lenn a pogány hold sarlózza az éjt. Hulló kalászát fölfogja ölében,

És igy jön felénk sugárzó fehéren,

Örök kenyerünk hordozójaként.

— El viszed, bírónak holnap Máskor az

m, a" szolgaggel.

esküdt urat mond, aszerint, ahogy a cim kívánta.

Mi az ördög lehet ezekben a levelekben? Ide rakja be tehát a legfontosabb ügyvédi argumentumait. Ott vannak a “griffek”, ott van a fogassága. Ezek a levelek teszik meg a hatást a vármegyénél.

Nagybátyám, aki erőnek erejével okos prókátort akart belőlem nevelni, váltig biztatott; szerezzem meg a levelek titkát.

Egyszer végre rászántam magam, s amikor a principális ilyen levelet adott át a hetyke Kristó Erzsébetnek, utána szaladtam a kapuba egy készen tartott borítékkal.

— Adja vissza, menyecske, azt az írást és várja meg itt, igazítunk benne valamit.

Mohón bontottam fel az ambituson.

Hát nem volt a levélben semmi, csak üres papír.

Most voltam még csak nagy zavarban, most nem tudtam csak igazán, hol van hát az az argumentum.

Honnan eszelhettem volna én ki még akkor, mi az ilyen üres levél dolgában a bírósági praxis?

. . . Hogy ilyenkor a menyecskék kívánatos, piros szájáról kell leolvasni a többit.

Irta: Mikszáth Kálmán