Kis Dongó, 1962 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1962-05-20 / 10. szám
1962 május 20 5-IK OLDAL Kis Dongó Mialatt Laucsik hirtelen papirt vett, még egy lesújtó tekintetet vetett az asszonyra. — Megyek már az akasztófára szivesen, hanem te is velem jösz, Zsófi . . . velem jön a latrod is. Szépen együtt megyünk, jó gerlicze párom! — Én ártatlan vagyok - - rebegé az asszon, halálra váltan roskadozva. Hat kicsi gyermekkéz segített Szalma Gábornak a csizmatalpalásnál. Körülállták az apróságok és mindannyian nyújtották neki a talpaláshoz szükséges dolgokat: — Tessék édesapám, ezt üsse be! ... Tőlem vegye el a szeget! ... Én tőlem vegye el, ne csak mindig Mariskától! ... A panaszolt Mariska még csak két évet látott a boldog földi világból s a legnagyobbik gyermek sem múlt még nyolc éves. Sok volt a segitőkéz, tehát annál később végzett a csizmadiamesterségben is kontárkodó Szalma Gábor, szabadságolt honvéd, aki öreg édesanyjának csizmáját talpalta meg mielőtt visszaindulnak a frontra. Pedig a hadnagy, Fehér Ákos jegyző ur fia már' átüzent hozzá, hogy készüljön az útra. Egy óra múlva indulnak. — Tessék, édes jó anyám, viselje egészséggel a csizmáját. Üzenje meg, majd ha elvásik újra a talpa, felülök akkor egy jó muszka paripára, hazavágtatok rajta: megtalpalom újra — nyuj tóttá át Gábor tréfálkozva a kijavított és magtalpalt csizmát görnyedt testű, ráncosképü, szomorú édesanyjának. — Ne tréfálj fiam, mikor újra ilyen szomorú útra indulsz ... Ki tudja, vájjon haza kerülsz-e még egyszer? ... Elég borzasztó dolog, hogy nem volt még elég a gyilkos háborúból, menned kell ismét, holott egyszer már meg is sebesültél ... — Dejsze, jó anyám, nem is szeretném, ha az áldomásban nem vehetnék részt. Egykettő szétütünk még az ellen— Ártatlan! Az ám! Csakhogy éppen a te fekete hajaddal fojtottuk meg a hargosi kocsmárost, mert nem vót kötelünk. Te nyirtad le kötélnek a hajadat. Nézzék meg, kérem, hol a haja ennek a személynek? ... — No, de hadd kezdjem az elején. Tessék csak Írni, tekintetes uram . . . foglalva. Szóval mindenben legyél édesanyád segítségére. Juliska után Jóska jött: — őrizzed fiam, a marhákat a legelőn, ha majd kimaradtok az iskolából. De aztán hiba ne essék; szemed mindig rajtuk legyen, tilosba ne engedd őket. De ütni, bántani sem szabad az istenadta jószágokat ... — Te pedig Ágneskám, a libákat őrizzed... Benned igen bízom, mert nagyon jó kislány vagy... A három kisebbel csak a bucsuzkodás történt meg, nem kaptak külön megbízást. — Hát én mit csináljak, édesapám? — kérdezte a négy és fél éves Peti. — Te, édes facskám, meglesed Gyurkával s Mariskával, mikor' süt édesanyád jó túrósrétest. Kiálltok akkor a kert alá s nagyot kiáltotok: “Jöjjön haza, édesapám, túrós rétest eszünk!” És én akkor rögvest hazavágtatok egy tüzes paripán ... A könnyes kis szemeken megcsillant pár másodpercre a Mélységes erdők sűrűjén át Magányos ut vezet, Az utón egy szegény, erőtlen Asszonyka lépeget. Gonosz hely ez, rablók tanyája, Az est is éjre vál’. — Megállj! hangzik a sűrűségből, S a sápadt nő megáll. Kibuknak nyolcán is, s előlép A rablónép ura: “Hová hová te sápadt asszony?” “A celli búcsúra.” mosoly fénye. Épen a legjobbkor; letelt az idő, megindult az öreg honvéd batyujával a kis urához, a fölszegi részen levő portára. Követte sir’va az egész familia. Búcsúzott a kis, lányos arcú hadnagy is, aki csak pár hónapja került ki a katonai akadémiáról. Szüleitől indultak kifelé az utrakész kocsihoz, mely a városi vasútállomásra viszi őket. — Gábor, édes jó Gábor... vigyázzon a fiamra! — súgta a halvány, szelíd arcú, ősz jegyzőné esdekelve, aggódó, rettegő szívvel a viharedzett hős honvédnek és megszorította annak kérges kezét. — ügyes, tapasztalt ember kigyelmed, helyén van a szive, lelke. Azért tanácsoltuk fiunknak, hogy kigyelmedet válassza maga mellé tisztiszolgának. — Ne búsuljon tekintetes asszony, nem lesz semmi baja az én kis gazdámnak. Mellette leszek, őrködök felette. — A jó Isten áldja meg érte, Gábor! Sötét felhősáv úszott a fényes teliholdra, homályba borult a csendes utca. Úgyis talán azért rejtőzött el a hold világító fényével, hogy a kiomló könnyek patakja láthatatlanul és szabadabban folyhasson, amint elindult az aggódó, rettegő szivek legféltettebb reménységével tova vágtató kocsi. * A hazai szent földet védték honvédeink odafönt a Kárpátokban ... Fent a hegytetőn voltak a mi honvédeink és az oroszok sokszoros túlerővel tá-De hallga! mi zsong a légben? Hang, milliónyi hang! Cellben magától megszólamlik, Zeng-bong a sok harang. A pap — miséjét abbahagyja, Fölkelnek a hívek, Mindenkit egy érzés ragad meg Mindenki megy, siet. Égő gyertyákkal, és zászlókkal Tódulnak kifelé — Ki szivét hozza Máriának: A véres nő elé .,. Az első roham A celli búcsú — Irta: ENDRÖDI SÁNDOR — ség között, aztán már csak az áldomás van hátra. öltözéshez fogott Gábor és pár perc múlva elkészült, akárcsak a kaszárnyába lett volna. A vacsora is éppen olyan gyorsan esett meg. — No, most, kis vitézeim, honfiak, honleányok, sorakozzatok, búcsúzunk! A gyermekek szőkéivé ugrottak elő, sorba álltak, orgonasipok szerint. — Isten veled, kismamám! — állt meg Gábor feszesen szalutálva az elsőszülött leánykája, Juliska előtt s keményen parolázott vele. — Vigyázz a kis Mariskára, Jancsira és a többi kis testvéreidre, mikor édesanyád munkával lesz el“Mit vissz* a celli Máriának? Mutasd a kincseket!” “Ó, nem viszek én semmit néki, Csak tiszta szivemet!” Fogják, motozzák: mindhiába! Szegénynek: semmije! “Elő, elő hát a szivét, hogy Igazán hadd vigye!” S melléből éles gyilkos késsel Kitépik a szivet, Azután kötényébe dobják: “Most indulj, és — vigyed!” S az asszony, ó, csudák csudája Nem hull a földre, nem: Köténykéjét kezébe fogva Megindul csöndesen. Arcán a holtak sárgasága, Ruhája tiszta vér — Az égen hajnal pírja reszket, Amikor Cellhez ér. Sírva fogadják, védve hozzák Az Ur házába őt, Hol végre összerogy szegényke A drága Szűz előtt. S a Szűz Anyának kőszobra Az oltárról lelép, Kezébe veszi halk fohász közt A jó asszony szivét. Mig könnyektől és vértől ázva, Félholtan fekszik ott: lm’ mellén forradás se látszik, S belül a szív — dobog. Az ámulattól, a csodától Meghatva áll a nép, Ragyogó díszbe öltözködve, Uj pap mond uj misét. És szinte fel az égig harsog A hálaadó ima: “Hozsánna néked, Isten Anyja, Áldott Szűz: Mária!” madásra készülődtek a hegy oldalában. Rettentő tüzérségi párviadal indult meg. Dörgött az ágyú, búgott a gránát, süvöltött, robbant a bomba és a sziklák között rettenetes szélvihar is dühöngött. A tüzérségi harc után megindult az oroszok támadása. Tömött sorokban kúsztak fölfelé a hegyoldalon honvédeink állása felé . .. Megszólaltak erre az ágyuk, gépfegyverek, széles utakat téptek az előnyomuló, vadul ordító sorokba, de mind hiába, újabb és újabb tömegek rohantak fölfelé. — Rohamra! — hangzott a parancs, mire megrendült a föld: vasizmu lábak dobogtak a hegyoldalon. Szikrázó, égő szemekkel, harci kiáltással és szui'onyszegezve vágtatott a hanvédoszlop az ellenségre. Villogó' szemmel, emberfölötti lázban égve rohant századával a kis hadnagy is: Fehér László s mellette nyomban követte Gábor. — Csak tessék vigyázni, hadnagy ur! ... Ejnye no, mi az? ... Mi történt? — torpant meg a viharedzett, honvéd. — Előre fiuk! — kiáltja még a kis hadnagy, a következő pillanatban a szivéhez kap: “Jaj, végem van!” — szólt hördülve, elfehéredett arccal és Gábor karjaiba esik e szavakkal: — Gábor, mondja meg édesanyámnak, — suttogta elhaló hangon, — hogy a fia hősi halált halt... Az utolsó szavakat már szinte csak lehelte.* ^Aztán elszállt ifjú, rajongó lelke a többi elesett hősök után. Gábor’ viharzó, ziháló kebellel fekteti le halottját a hegyoldalra ... Egyik elesett hős puskáját kezébe kapja s rohan tovább a rohamoszloppal az ellenségre. Puskatussal, tízszeres, húszszoros halált osztogat ezért az egyért, a gazdájáért... — Csak tiszta seprést, testvérek! — üvölti vadul, elkeseredett szívvel. Jobbra, balra oszja irgalmatlanul a halált és a tiszta seprés eredménye nem maradt el: az orosz tömegtámadás összeroppan. A rohamláz lecsillapul s felharsan mindjárt a szent fohász a hősök ajkáról: “Isten áldd meg a magyart!” * Sírban nyugszik már a kis, hős hadnagy. Sirkeresztett is faragott számára Gábor, de azt még nem tudta kigondolni, hogyan írja meg gazdája hősi halálát a szüleinek, noha már vagy tizedszer hozzáfogott a levélíráshoz. Végre a következő levelet irta: “Kis gazdám azt üzeni, hogy ne várják haza, mert hősi halált halt!” Vigyáztam rá nagyon, de a jó Isten máskép akarta— Eddig irta Gábor a szomorú levelet, de egyszer csak elhomályosult a szeme s a kiömlő könnyzápor nedvesre áztatta a tábori levelet. T
