Kis Dongó, 1962 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1962-03-05 / 5. szám
t 4-IK OLDAL Kis Dongó 1962 március 5. Az első aratóbál A hőség úgy reszketett a levegőben, mintha a kék égen keresztül szitálta volna egy láthatatlan kéz ... A férfiak meg-megálltak. Egyetlen gyors mozdulattal letörölték homlokukról a verejtéket . . . Azután lendült tovább a kasza, mert a sarkukba léptek volna a marokszedők. A tarkaruhás görnyedő lányokon nem látszott a fáradtság . . . Titokzatos hang sürgette őket gyorsabb munkára. Más napokon sóhajtoztak, ha a kaszások nagyokat léptek, most inkább tolni szerették volna őket, hogy mielőbb sorvégére érjenek . . . Hajladozásukban olyan mozdulatok ütköztek ki, mintha távoli zenekar játszott volna számukra ütemes muzsikát. S a jókedv felkaccantotta hol egyiket, hol & másikat. Átintegettek egymásnak. — Én az uj, égszínkék ruhát veszem fel. Tennap már haza is hozta a varrónő. Bamapiros lány hetykén nézett végig a többin: — Nékem komplém van. Néném hozta Pestről, olyat még ti nem is láttatok! ... — Siess má, te! Borulás gyün. Még belever bennünket a vihar, — szólt az aratólegény. Klári lebiggyesztette ajkát. Késznyerüségből haladt a szolgalegény után. Mikor leszerződött, arra gondolt, hogy majd a gazdával arat ... De a fiatalember gyorsmozgásu cselédjüket szólította maga mellé. Most is arra sandított Klári, nem beszélgetnek-e? ... De Tercsi pirosbabos ruhája a kévék között virított. Szótlanul borult a sarlójával a leter ülő markok felé. Sirás 'fojtogatta .a torkát. Minden szó utat talált fülébe ... Az aratóbáli készülődés az ő fiatal szivét is megdobogtatta. Először aratott, — először mehetett volna a fiatalság közé táncolni. De nem is gondolhatott erre. Egész életében csak dolgozott és •— nélkülözött. Apját korán elkövetelte a háborúban szerzett betegség. Anyját tavaly vitte el a tüdőhaj. Ha a gazdag Fehér András nagyanyjához be nem szegődhetet volna, el kellett volna mennie városi cselédnek. Már pedig Tercsi nem vágyott el a falujából. El se tudta képzelni a városi emberek kövek közé zárt életét. összeharapta száját. Nem sirt. Mikor a munka befejeződött, beállt a daloló lányok sorába, mint akinek nincs titkolt bánata . . . Hamarosan egyedül maradt. Mindenki rohant. Gyors szavakkal búcsúztak egymástól. Tercsivel senki sem törődött. Elhagyatottan bandukolt és észre sem vette, hogy követi valaki. Csak az elébenyuló árnyéktól rettent meg egy kissé. András ránevetett: — De nagyon elgondolkoztál! Tán biz’ te is a báliruhán töröd a fejed? — Nekem nincs ruhám. — Hát most mibe vagy? — Igen, de a többieknek selyem lesz estére, városi divatu. Klárinak meg kompléja. — Osztán milyen ez? A legény felé fordult. Izgatottan fürkészett a szemébe. — Maga sem tudja? — Nem biz’én. Nem sokat törődök én a városi divattal. Egy ember odakiáltot a legénynek. Megfordult. De Teri mégis úgy érezte, itt lépked Besuhant a kamrába. Izgatottan kezdett öltözni. Aztán egy parányi tükörben megnézte magát. A beszivárgó alkonyati fényben rámösolygott képmására. Végig simogatta testén a ruhát. Zizzent fején a gyöngyös párta, suhogott a régi selyem . . . Szoknyáit össze kellett fognia, hogy kiférjen a szűk ajtón . Erzsi néni hátra fordult. Megrándult a keze. Kicsurrant a csuporból a tej. — Nézd csak, nézd. Hisz ez Hajdú Terka. — Kovács Teri, Erzsi néném. Nagyanyámat hívták Hajdú Terinek. Nemzeti dal — Irta: Petőfi Sándor — Talpra magyar, hi a hazai Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! — A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ős apáink, Kik szabadon éltek haltak. Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Sehonai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart. És mi mégis láncot hordunk! Ide veled, régi kardunk! A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! mellette. Szavai legalább is itt maradtak . . . Azt mondta: nem törődik a városi divattal . . De hiszen akkor . . . Repült hazafelé Meg sem állt, mig gazdasszonya jóságos kezét meg nem fogta. Lelkét vitte az öregasszony elébe: — Erzsi néném, elmehetnék én estére a bálba? . . . A ráncos vén kéz megsimogatta a bársonyos arcot: — Aki arat, annak tánc dukál. Teri nekividult, égett keze alatt a munka. Elláta a disznókat is, hamar elmosta a déli edényt. Csak egyszer lopózott be a kamrába. Az egyik sarokban tulipános láda állt; ez volt az ő egyetlen öröksége. Felnyitotta a tetőt s belenyúlt. Megsimogatott valamit. Aztán lecsapta a vaspántos fedelet és ment a csorda elébe . . . Esti harangszó állította ki a fejősből. Vitte a friss, habos tejet. Nekifogott, hogy leszűrje. Az öregasszony zsörtölődve fogta meg a szorgos kezét: — Hadd csak. Eccer én is megtehetem . . . Mér nem indulsz már? — Azonnal Erzsi néném, azonnal megyek. — Nékem mondod? Jobban tudom én azt, mint te. Együtt jártam vele oskolába, együtt nagyjányoskodtunk. Még a menyegzőnk is egy esztendő- Iben volt. Egyforma volt a jegyj ruhánk is. Ni csak, itt a tiédnek a párja. Izgatottan hozta a kulcsot. S a tisztaszoba tulipános ládája előadta a kis cseléd ruhájának mását. — Úgy hagyakoztam, majd ebbe temessenek. De ha mán felvetted a párját, magam is elmegyek abba a bálba. Megnézem, milyenek is voltunk annak idejibe. A kulturház udvarán nagy sátor várakozott. Édesjárásu lányok, hetyke legények várták a felharsanó zenét. Mikor az öregasszony mellett Kovács Teri megérkezett, vihogva lökdösték egymást oldalba a lányok: — Nézd mán ezt a maskarát! — Ez tán a nagyanyja ócskájába bujt! — Na, majd árulhattya is a petrezselymet. És Klári megriszálta magát a kompiéban, ami úgy ráfeszült, mint egy zsák. A férfiak utána fordultak a régi időkből kilépett lány-alaknak. Itt is, ott is felvillant a tetszés ... Az öregemberek elhomályosuló szemmel kezdték emlegetni a jó napokat, amikor még nem kezdte ki a falut a divatozás. Mikor még bő szoknyáikban, gyöngyös pártákban, vakító ingvállban érkeztek templomba és vigalomba a tisztaszivü lányok . . . A tanító jelt adott a cigányoknak. Kovács Terit vitte először táncba. A leány megszédült a boldogságtól . . . Mikor belépett, még végigvert rajta a nyomába szegődött gúny ... De most érezte, hogy szerető szemek követik minden mozdulatát. S az ajtóban . . . Az ajtóban András állt. Még nem táncolt. Folyton csak őt nézte. A legény mellett az öregaszszony törülgette a szemét. Odasugta unokájának: — Éppen ilyen voltam én is . . . Mindenben ilyen . . . Dögös, rendes, mint ez a lány. Mer ez az . . Soha nem ellenkezett, soha nem húzódott a munka alól . . . Kezemhez is kaptam mán . . . Hej, ha nekem ilyen menyem lett vóna! András ajkába harapott. Anyjára gondolt, akit sokszor látott városi ruhába öltözve, tétlenül ácsorogni a kapu előtt. S aki egy reggel nem jött hívására . . . Enni sem adott. Nem is adhatott, mert nem volt otthon . . . Elment a csavargó gépésszel . . . Soha nem is adott hirt magáról. Még az ura temetésére sem jött haza. Közelebb húzódott nagyanyjához. Gondolkozva nézte a leányt ... De a gazdaember meggondolása mégegyszer fölágaskodott benne: — Nagyanyám! Mit gondol? Gazdalegény megtáncoltathatja a cselédjét? — Mér ne táncoltathatná meg, fiam? Én is árva voltam, én is cselédkedtem . . . Mégis megtáncoltatott nagyapád. El is vett becsülettel. Nem is bánta meg. — Hát akkor . . . A legény meghúzta mellényét. Emelt fővel nézett széjjel a lányok során. Úgy lépett Teri .elé, hogy lássa mindenki: őt választotta. Éppen akkor sietett a lány felé az ispán fia is. Nyújtotta a kezét utána. András hátrább húzódott, csak a szeme hívogatott. És Teri habozás nélkül fordult feléje . . . Odaborult a keblére, hogy még jobban ráfeszült a fekete pruszlik karcsú derekára. Az ispán fia morogva hátrált . . . S a fiatal pár táncolni kezdett, összesimulásuk, könynyed libbenésük olyan volt, mintha régen érzett vágyódásuk találkozót volna. Áradt a sóvárgás a fiatal testekből, hogy ezután mindig igy, együtt lehessenek. S az ajtóból — könnyein keresztül — biztatóan bólogatott feléjük az öregasszony.
