Kis Dongó, 1962 (23. évfolyam, 1-24. szám)

1962-03-05 / 5. szám

1962 március 5. Kis Dongó 5-IK OLDAL Petőfi emléke Egy tavaszi reggel a küszöb­re kuporodva olvastam egy testes könyvet. Nagyanyám még a téli tollfosztások derité­­sére kölcsönözte valami vándor keresekedőtől. Hirtelen forró bizsergés töltött el, kifej ezhe­­tetlen boldogság. A vér az ar­comba szökött, föl kellett áll­­nom. Azt olvastam, hogy Pető­fi, Petőfi Sándor, évekig itt élt Sárszentlőrincen, itt járt gim­náziumba. Nem volt tévedés. Elolvas­tam másodszor, harmadszor, tizedszer is. Itt, ebben a falu­ban járt, ott a jegenyék mö­gött ... Egy pillanat alatt megválto­zott előttem Sárszentlőrinc. Ragyogni kezdett, aranypor szállt rá. Egy szempillantás alatt csodássá lett előttem az egyszerű kis falu. Fölugrot­tam, s úgy ahogy voltam, ha­jadonfőn, mezitláb, megindul­tam. Két óra múlva ott áll­tam porosán és lihegve a falu főutcáján. A régi kollégium is ott állt, az egyszerű, nádfö­­deles, földszintes parasztház, a többitől semmiben sem külön­bözött. Álmélkodva néztem be az ablakon, elbüvölten lépked­tem a szabácskában, amelynek agyag padozata kellemesen hű­sítette csupasz talpamat. Semmiben sem csalatkoz­tam. Petőfi szelleme minden beragyogott, még a csizmadia asztalkát is, mert a házban csizmadia lakott. — Ezt a ki­lincset fogta, ez alatt az eresz alatt állott... Ezen a kapun ment ki, ezen az utón is járt, ahol én most járok. Körülnéztem a zöldelő tá­jon, s magamba ittam annak békés, nyugodt szépségét. Ké­sőbb, valahányszor Petőfiről tanultam vagy hallottam, en­nék a délelőttnek emlékei ele­venedtek föl bennem.---------------------------------­HUSZÁR-SZÁMÍTÁS Előőrsön volt a vén huszár, meg egy fiatal honvéd. Amint, ott áldogálnak, ime, jön reá­juk szemközt az ellenség kém­járata: öt vasasnémet. — Na, ecsém, — szólt jóked­vűen az ör'eg huszár, — ezeket most mindjárt megtámadjuk, aztán kit levágunk, kit meg vi­lággá kergetünk. — Jaj, András bácsi, — sza­­bódik a gyerekhonvéd, — sok­kal többen vannak ám azok, mint mi. — Többen vannak? ... Már hogy volnának. Remélem, tudsz számolni. No hát, vedd elő a tiz körmödet és számits. Én vagyok egy, kettő a lo­vam, a két pisztolyom három és négy; öt a karabélyom, hat a kardom. A hetedik vagy te! Hát nem vagyunk-e többen, mint azok? És úgy tett, ahogy beszélte. Megtámadta az öt vasasné­metet, s kit levágott, kit elfo­­kit meg elkergetett. Nem csoda, heted magával. Petőfi naplójából Korán reggel az ifjak káyé­­házába siettem. Az utón Vas­vári Pállal találkoztam, mond­tam neki, hogy menjen Jókai­hoz, s ott várjanak meg együtt engem. A kávéházban még csak néhány fiatal ember volt. Meghagytam, hogy az érkező­ket tartsák itt, amig Jókaival vissza nem jövünk. Jókai egy kiáltványt szer­kesztett. Amint elkészült, lel­kesedéssel és a sors iránti bi­zalommal mentünk vissza a kávéházba, amely már tele volt ifjakkal. Jókai a kiáltvány elkészültek a nyomtatványok és mi osztogattuk szét a nép között, amely azokat bol­dog örömmel kapkodta. Dél­után három órára gyűlést hir­dettünk a muzeurü terére, s a sokaság eloszlott. Bár egyre szakadt az eső, mégis mintegy tízezer ember gyűlt a muzeum elé. — Budára!... Budára! Nyit­tassuk meg Táncsics börtönét! — Ezek voltak a nép leg­inkább és legtöbbször hallható kívánságai. Legalább húszezer ember kíséretében fölmentünk olvasta föl, én a “Nemzeti dalt” szavaltam el; mind a kettőt riadó tetszéssel fogadták. Azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot. Szakadt az eső, amint az utcá­ra kiléptünk, s ez egész késő estig tartott. De a lelkesedést a viz nem moshatja el. Az egyetemen Jókai ismét felolvosta a kiáltványt és a 12 pontot, s én velem elszavaltat­­ták a Nemzeti dalt. Mindkettőt határtalan lelkesedéssel fogad­ták, s a megismétlődő “eskü­­szünk”-öt mindannyiszor visz­­szahorsogta az egész sereg, amely a téren állt. — Most menjünk a cenzor­hoz és vele Írassuk alá a ki­áltványt és a Nemzeti dalt! — kiáltott 'valaki. Cenzorhoz nem megyünk — feleltem nem ismerünk többé semmi cenzort; el egyenesen a nyomdába! Mindjárt beleegyeztek és kö­vettek. Länderer nyomdája volt leg­közelebb, oda mentünk. Jókait, Vasvárit és engem kineveztek küldötteknek, hogy a sajtót le­foglaljuk. Mi megtettük azt a magyar nép nevében, s a 12 pontot és a Nemzeti dalt rög­tön nyomni kezdték. Dél felé Budára a helyetartó tanácshoz és előadtuk a nép kivánatait. A nagyméltóságu helytartó ta­nács sápadt volt, és reszketni méltóztatott, és öt percnyi ta­nácskozás után mindenbe be­leegyezett. Táncsics börtönaj­taja megnyílt. A rab Írót dia­dalai hozta át a töméntelen sokaság Pestre. Ez volt március 15-e. Ered­ményei olyanok, amelyek e na­pot örökké emlékezetessé te­szik a magyar történelemben. Legolcsóbb és legszebb ajándék névnapra, születésnapra, a “Kis Dongó“ Előfizetése egy évre 4 dollár. URAM IRGALMAZZ, LÉGY VELÜNK! Fáj most az élet... szivünk, Vágyódva várunk, reszketünk. Imára kulcsoljuk kezünk: Uram irgalmazz... Légy velünk! Pogány gerincünk meghajolt, Uram, szüntesd e szörnyű tort. Vér patak sinyli sok bününk, Uram irgalmazz... Légy velünk! Ki a világot trónolod, Emeld fel lesújtó karod. Feléd tekint síró szemünk: Uram irgalmazz... Légy velünk! Hallgasd meg a sok bus imát, Fékezd a pokol táltosát. Vétkeztünk, ime szenvedünk, Uram irgalmazz... Légy velünk! A GYEREK-TÜZÉREK 1848-ban szabadságharcunk alatt a honvéd tüzérséghez leg­inkább a diákság tódult. S ezek az élestekintetü, fürge gyerkő­cök csakhamar bámulatramél­­tó ügyességié tettek szert. Az irányzásuk oly szabályszerű, lövésük oly biztos volt, hogy maga az ellenség is bámulattal hajolt meg előttük. Sőt egy ideig azt hitték, hogy francia és porosz tüzérek működnek ágyúinknál. A schwecháti ütközetnél már kiadatott a parancs az vissza­vonulásra. Az összes ágyuk el­némultak, csak a 4-ik üteg egyik ágyúja, amelyet hat cin­­gár diák kezelt, szórta a halált. De végre ennek is mozdulnia kellett. — Siessünk!... Mozdonyra! — kiáltotta Már István, tűz­mester. — Hagyj még egyet lőni, Pista! — rimánkodott Veress Jancsi, egy tizenhat éves fiú. — Nem szabad. Sietnünk kell, nyakunkon az ellenség! — Csak egyetlen egyet. Bi­zonyisten, adok egy kiflit. És Már Pista, aki maga is csak tizenhét éves legényke volt, nyilván a kifli kedvéért, végre is engedett az unszolás­nak. Az ágyú, mintegy búcsúzóul még egyszer elbődült s röppe­nő golyója végigszántott az osztrákok sorain. Mindez egy pillanat müve volt. Aztán, egy-kettő, a lovak közé csörditve, ők is menekül­tek tovább. KIS DONGÓ — CLEAN FUN The Only Hungarian Comic Paper in the U. S. Editorial and Publishing Office: KIS DONGÓ PUBLISHING CO. — 7907 W. JEFFERSON AVE. Detroit 17, Michigan Editor & Publisher LOUIS BEDY szerkesztő és kiadó. Munkatársak: E lap minden olvasója. Published every 5th and 20th of each month. Megjelenik minden hónap 3-én és 20-án. Subscription price one year $4.00. — Előfizetési ára egy évre $4.00. Entered as second-class matter July 1, 1942, at the post office at Detroit, Michigan under the Act of March 3, 1879.

Next

/
Thumbnails
Contents