Kis Dongó, 1961 (22. évfolyam, 1-24. szám)
1961-09-20 / 18. szám
1961 szeptember 20. KIS DONGÓ — CLEAN FUN 5-IK OLDAL ányzót, a nagytiszteletü lelkész ur házánál. Farkas Bálint volt pedig az egyik kérő, a másik Baczonyi. A pap már tudta, hogy jönnek. Borral és kaláccsal várta őket. Mert árva volt a leány, s ő bocsátotta férjhez a szülők helyett. A bor piros volt s üvegkancsóban állott az asztalon. Ahogy a téli nap rástött, gránátszin pirossá vált annak az árnyéka is. — Az Isten engedje, — mondotta az öreg pap, a poharát fölemelve, — hogy ennek a házasságnak minden boldog reménye megvalósuljon. Koccintott és ivott. Baczonyi is koccintott, de letette a poharát, anélkül, hogy ivott volna. — Hát te mért nem iszol? — szólt az öreg pap jókedvűen. — Fogadásom tiltja, — felelte Baczonyi elvörösödve. Rágyújtott a szivarra, melylyel a pap megkínálta, ügyetlenül gyújtott rá és ügyetlenül is tartotta a kezében. — Fogadásod? Mikor fogadtál te effélét? Én erről nem is tudok. — Harmadéve, — felelte Baczonyi — itt a tiszteletes uram kapuja előtt. — Az én kapum előtt? — Mikor kizavart bennünket tiszteletes uram a kocsmából. Harmadéve, nem tetszik mán tudni? — Nem én, fiam, — felelte a pap, — sokszor zavartam én ki onnan embert, nem tartottam számon, mikor melyiket. Hiszen tudod, hogy a kocsmáros emiatt költözött el a faluból. — Hát, — mondja Baczonyi fölmelegedve, — ha el is felejtette tiszteletes uram, én nem felejtettm el. Mert én annak a napnak köszönhetem minden vagyonomat, minden szerencsémet. Mert lássa, tiszteletes uram, hogy engem maga után szólított, itt vártam én a kapu előtt a pirongatást. De hogy ott felejtett, elgondoltam abban az egy órában minden dolgomat, minden állapotomat. Ami örökségem maradt az apámtól, már akkor adósságot ittam rája. Meggondoltam, hogy szép egy fiam, szép egy leányom van, és hogy ha igy. folytatom, hát nem hagyok egyebet, csak nyomorúságot. Hát itt kötöttem én akkor a nagy, erős, szent fogadást a kapu előtt, hogy soha, mig élek, nem iszom én többet. III. Az öreg pap meghalt. Uj jött a helyébe. Kocsmát is nyitottak megint a faluban, s ime hét esztendő múltán ki ül ott a legtöbbet? Legolcsóbb és legszebb ajándék névnapra, születésnapra, vagy bármely más alkalomra a “Kis Dongó” Előfizetése egy évre 4 dollár. Csak Baczonyi János! Illetlen és megbotránkoztató, ahogyan viselkedik. Hol reggel, hol délután, hol estefelé kilódul a kocsma ajtaján és végigharsog a falun tántorogva, meg-megáll, olykor a falnak dűlve, árokba keveredve és káromkodva közbe-közbe pogányul. Pedig már ősz ember. Azelőtt olyan fekete volt mintha szénbányában termett volna, most meg olyan, mint aki meszet árul. A falubeliek mindazonáltal nem botránkoztak meg rajta. — A fia miatt iszik, meg a leánya miatt — igy magyarázzák. Mert akkor bontotta meg a fogadást, mikor hire érkezett, hogy a fiát Maglajnál agyonlőtték. Huszár volt. A bosnyákok lőtték agyon. A felesége már akkor nem élt, hogy vigasztalhatta volna. Az egyetlen leánya meg kisasszony lett a városban. Jobb arról nem szólni. Hát mit is csináljon szegény ember, ha ennyi bánat éri. A viz nem mossa le a bánatot, csak a bor, meg a pálinka. Az uj papnál egyszer éppen vendégek voltak, mikor Baczonyi végigdanolt a falun. Az utcán bokáig érő sár volt, de Baczonyi térdig gázolt abban. Olykor-olykor belecsuszamodott az árokba. Olyankor ülve maradt és hallgatott. Mikor megint lábra igazodott, folytatta a nótát, ott ahol elhagyta. A pap vendége, a szokatlan erős hangra tekintettek ki az ablakon. Mély kürthang volt, de repedt kürthangja, s még mindig olyan erős, hogy ha éjszaka szólalt meg, hát mindenki fölébredt rá a faluban. A pap másnap behivatta a kocsmából az öreget magához. Leültette, mint az első gazdákat szokás. Megkínálta szivarral is. És azt mondta neki: — Baczonyi bácsi. Mikor én idejöttem, kigyelmed derék, józan, jómódú gazda volt. Menynyi ideje ennek? Egynéhány esztendeje. Azóta minden megváltozott. A kigyelmed gazdasága a Csáki szalmája. A háza tetején beesik az eső. A kapuja düledezőben, kend pedig ősz fejjel, csúfságban, veszendőben. Meggondolta-e kend, hogy mi ennek a vége? Baczonyi fásult arccal, üveges tekintettel ült a pap előtt. A pálinkaivók néznek ilyen mereven a semmibe. Ki tudhatná: mit néznek és mit látnak? Hallgatnak-e a szóra? Vagy maguk gondolkoznak valamin? Hogy a pap elhallgatott, Baczonyi f ö lk e 11 és el akart menni. — Köszönöm a jóakaratát. Istennek ajánlom. — Megértette kend, amit mondtam? Az öreg bólintott. — Megértettem. És rátette a kezét a kilincsre. De aztán a küszöbön megállt, megfordult: — Nem lehet, nem lehet az, tiszteletes uram. — Miért ne lehetne? — Azért lássa, mikor én józan vagyok, minden úgy van, ahogy a tiszteletes ur mondja. De mikor mán egy-két üveg bor bennem van, tiszteletes uram, akkor semmi nincs úgy. Mert akkor az én házam a legszebb a faluban; a kapum rendes, a gazdaságomat nem bitangolja senki. A feleségem mintha élne, a fiam is megvan. A leányom meg csak olyan becsületes, mint a többi. Föltette kalapját, és kitámolygott az utca ajtón. Odaki belevágott a botjával a levegőbe, és rákezdte az ő erős csontkürt hangján: “Jaj de kerek ég, A csillagos ég...” Ment nagy egyenesen az utca sarkán által a kocsmába. MOLKE GRÓF (1800-1891) HELMUT KARL BERNHARD tábornagy, porosz hadvezér, gyermekkorában sok esztendőt töltött a jütlandi Fredericiában. Ennélfogva Moltkének a dán háború nem igen volt ínyére és igy 1864-ben, midőn Fredericiát a poroszok elfoglalták, nem a legjobb kedvvel vonult be győzelmes hadvezérként abba a városba, amelyhez annyi gyermekkori emléke fűződött. Ismerte a városka minden zegét-zugát, minden utcáját, minden házát. Bismark Ottó azonban akkor látta először Fredericia városát, azért tehát jobbra-balra tekintgetett és mindent alaposan megnézett. — Ez szép épület, — szólt Moltkéhez és egy nagy épületre mutatott, mely a szomszédos házak közül kiemelkedett. — Ide fogom beszállásoltatni magamat. — Mintha csak erre a célra építették volna, — felete szárazon Moltke. — Ez a ház az államfogház. ALEXANDER DUMAS PÉRE (1802—1870) közismert, hires iró, regényeivel és színdarabjaival rengeteg pénzt szerzett, mind. azonáltal nem egyszer pénzzavarban volt és nagyon el volt adósodva. Pénz dolgában roppant könnyelmű volt, gavallérsága nem ismert határt. Mi sem volt könnyebb, mint az ő derék szivét megindítani és az ő pénzét elszedni. — Csak egy emberfajta van, — mondta egyszer mosolyogva, — akinek kérését, ha pénzt kér tőlem, meg tudom tagadni és ez — a hitelezőm. De a takarékosság is megnyilatkozott benne egyszer. A párisi nagy kolerajárvány idején három dinnyét vásárolt. Meg is ette mind. A fia ijedten szólt rá: — Miért eszel kolerás időben dinnyét? — Mert most a legolcsóbb, — felelte nyugodtan az öreg. t Szeptember végén Irta: Petőfi Sándor Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldéi a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérei tetőt. Még ifjú szivemben a lángsugaru nyár S még benne virít az egész kikelet, De ime sötét hajam őszbe vegyül már. A tél dere már megüté fejemet. Elhull a virág, eliramlik az élet... Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide! Ki most fejedet keblemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sírom fölibe? óh mond: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve boritasz-e szemfödelet? S rá birhat-e majdan egy ifjú szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet? Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a siri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt. Letörleni véle könnyűimet érted, Ki könnyedén elfeledéd hívedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret!
