Kis Dongó, 1960 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1960-05-20 / 10. szám
1960 május 20. KIS DONGÓ — CLEAN FUN 3-IK OLDAL Gyermekrovat Ej, ne busulj, Jankó! Derék fiú volt Jankó, szorgalmas is. Az iskolában sem az utolsó. Csakúgy fújta a verset, mint Miska meg a szőkehaju Bözsi, akik pedig igen érdemesek voltak a dicséretre. Történt azonban, hogy az egyik számtanórán a tanitó ur kérdésére, hogy hát mennyi is húszszor hatvan, Jankó ezt felelte: — Százhúsz. Ahogy kimondta, halk kuncogás támadt a padok között és a tanitó ur is megcsóválta a fejét: — Hol az eszed Jankó? Mondjad meg te, Karcsi! Karcsi kivágta: — Ezerkétszáz! — És foly a tanulás tovább. Jankót azonban elöntötte a pirosság, lehajtotta a fejét és fel nem nézett volna egy világért sem. Egy idő múlva észrevette a jó tanitó, hogy Jankó szivét keserűség fesziti, hát hozzálépett és megsimogatva haját ennyit mondott: — Ej, ne busulj, Jankó! Tudom én, amit tudok. Ettől a hibától még király is lehetsz. Hát olyan kedvesen, olyan felemelő megértéssel csengett a mester ur szava, hogy Jankó szive egyszeriben megtisztult a mardosó bánattól, arcának színe rendesre változott és szemét megint csillogó figyelemmel emelte jó tanítójára. Hanem otthon megint csak bánat érte. Amint etette kedves gerlicéjét, rosszul támasztotta be a kalitka ajtaját s amig vízért járt a kisedénnyel, kisurrant a kis madár és Jankó szemeláttára hussant fel a szomszédék háza tetejére. Hej, búnak eresztette fejét Jankó! Megeredt a könnye, mint a záporeső. Besietett a konyhába és hüppögve beszélte el édesanyjának a történteket. Édesanyja magához ölelte Jankót, csókot adott könnyes orcájára, aztán ezt mondta: — Ej, ne busulj, Jankó! A madár is a szabadságot szereti. Hát sirt még egy verset a fiú, majd elővette másnapi feladatait és csöndesen munkához látott. GONDOLJON AZ ÓHAZÁBAN SZENVEDŐ VÉREINKRE! Telt, múlt az idő. Egy esztendő, kettő. Jankó elvégezte az iskolát s apja úgy határozott, városba viszi a fiát, hogy hadd tanuljon meg valami mesterséget. Az édesanyja pedig, amig nyakába akasztotta finom, hamuban sült pogácsával megtöltött tarisznyáját, igy vigasztalta: — Ej, ne busulj, Jankó! Egykét esztendő nem a világ. Embert faragnak belőled ott a városban. Isten áldjon! És csók, könny, ölelés esett annyi, mint csepp egy kiadós nyári zivatarkor. De csak elindult a szekér, be is ért a városba és megállt egy ménkű n'agy ház előtt. Jankó apja benyitott, aztán kis idő múlva kiszólt Jankóért: — Lépj be te is, fiam! Szakállas, mósolygóarcu öreg ember fogadta Jankót: — Isten hozott, Jankó! Én leszek a gazdád. Hát akarsz-e ötvösmester lenni? — örömmel: mester uram! Hát igy is történt. Elbúcsúzott édesapjától és még abban az órában munkához látott. Hát Jankóra nem lehetett panasz. Olyan szót tartó, figyelmes, dolgos inasgyerek vált belőle, amilyen hét határban sincs tán. — Ez a fiú ember a talpán! — gondolta a mester és ettől fogva a legfinomabb, legkényesebb munkákat is Jankóra bizta. No, nem is töltötte ki Jankó a három inasévet; már a második esztendő végén legény lett belőle, segéd, a mester jobbkeze. Vitték is haza a hirt az ismersök. örültek otthon nagyon. Csak Jankó arcán nen mutatkozott az öröm. Megtudta szegény, hogy édesapja beteg és hogy édesanyját is megviselte a sok gond, munka. Egyszer aztán a mester megsokalta Jankó csöndes szomorúságát, magához hívta, jól a szemébe nézett és kérdezte: — Mi bánt, Jakó fiam? Könynyits a sziveden, hátha tudok rá orvosságot. Jankót a meleg szavak szóra indították és elmondta szülei nek szomorú helyzetét. A jó öreg a fiúi szeretet láttára szinte könnyezett, de aztán magához ölelete Jankót és vidáman mondotta: — Ej, ne busulj, Jankó! Itt van ez a százasbankó, vidd haza. Fogadj fel a házhoz segítséget. Futja orvosra is, patikára is belőle. No, volt öröm! Fiút úgy még nem fogadtak, mint Jankót, ölelték, csókolták, meg is simogatták és annyi kedves kérdést intéztek hozzá, hogy egy álló napig sem készült el a felelettel. sötétedett a lakás. Valami nehéz, komor felhő takarta el a napot, rettentő szél rázta meg kinn a fákat, majd meg villámlások közepette olyan jégeső zudult le a falura, hogy olyat még nem látott. Ugrott az ablakhoz, szemét könny lepte el és igy nézte a sötét fellegek pusztítását. Ablakok törtek be, kémények dőltek össze, háztetők repültek idegen udvarra és a rettentő jégverés minden fát, bokrot csupaszra tarolt . . . Aztán, amilyen gyorsan érkezett, olyan hirtelen szakadt vége a viharnak. Jankó elhagyta a házat, végigment a falun, ki a határba s amerre csak járt, mindenütt pusztulást látott. Tele volt az utca siró asszonyokkal, rohanó férfiakkal, akik a■ földjükre siettek, hogy lássák, mit végzett a vihar odakint. Jankó szivét is mélységes fájdalom járta át. Szeretett volna ESTÉLI HARANGSZÓ Bim-bam, este van, Csillag csillan, hold kivillan, Csend, csend mindenütt, A virág is elfeküdt. Alszik már a kis madárka Ingó-ringó lomb alatt. Szállva-száll a magasságba Istenhez a gondolat: Jó Istenünk, szépen kérünk, Csöndes békét adj nekünk, Családunknak, a világnak Édes, boldog álmokat. vigasztaló szavakat mondani a meggyötört szivü embereknek, de érezte, hogy több kell itt a szónál. Hát csak hazaballagott nagy szomorúan, elbúcsúzott szüleitől és visszatért a városba. De a jó mesternek nem kerülte el a szemét Jankó nagynagy szomorúsága. Megint kérdőre vonta: — Jankó fiam, mért lógatod az orrod? Nincsenek jól otthon? — Bizony, nincsenek — felelte Jankó. — Koldussá lett az egész falu. — És rendre elbeszélte, mi történt otthon. Most aztán már a gazda sem derült fel. De azért csak mondta: — Ej, ne busulj, Jankó! A jó Isten majd megsegíti őket. Igen. A jó Isten. Aki küldi a csapásokat, tud az segiteni is. És alig fordult el a gazda, díszes egyenruhába öltözött férfi lépett a műhelybe. Csak a királyi palotából jöhetett — gondolta Jankó. — Mivel lehetünk szolgálatára, nagyuram? — kérdezte. — A gazdát keresem! — felelte az udvarmester. De, hogy Jankónak milyen áldott jó szive volt, az csak ezután tudódott ki. Másnap, amint éppen a levest kanalazhatta, merthogy ebédidő volt, egyszerre csak be-Jakó elszalad az aranyművesért, aztán illő távolból figyelt beszélgetésükre. Egyszercsak magához szólította a mester: — Jankó fiam, jöjj ide! * Jankó ott termett. — A palotába kell menned — folytatta az öreg. — Az én szemem gyönge már, a kezem is reszketős, nem tudok úgy bánni a szerszámokkal, mint légen. Király 'urunk koronáját kell megjavítani. Meglazultak a drágakövek, a foglalatuk kikopott, meg itf is, ott is javításra szorul. Hát eredj! A munkát is meg a munkabért is neked adom. Jankó felvette ünneplő ruháját^ összecsomagolta szerszámait és az udvarmesterrel együtt a királyi hintón tette meg az utat a palotáig. A hetvenedik szobában hatalmas, hét lakattal zárt acélláda állott. Körülötte hét fényesruházatu koronaőr. Ekkor megszólalt az udvarmester: — A király! És valóban, m e g n y i 11 egy hófehér, kettősszárnyu ajtó és belépett az ősz király. Mindenki meghajolt. De a király nyájasan fordult Jankóhoz: — Ifjú mester! A koronámat kell megjavítanod. Minden napodnak száz arany lesz a bére. Ki tudja, egyhamar szükség lehet reá . . Az ősz király szavai,. amelyben mindenki megérezte a búcsúzó öregséget, Jankó szivét nagy szomorúsággal töltötték meg. És bár igen restelkedett miatta, két könnycsepp szökött a szemébe. Meglátta ezt a két könnycseppet az öreg uralkodó, egy lépést tett Jankó felé, mosolyogva megveregette vállát és ezt mondta: — Ej, ne busulj, Jankó! Ez a világ sorsa azért többet ér nekem ez a két könnycsepp, mint koronám két legnagyobb gyémántja . . . Elfordult, elsietett. Jankó egy évig dolgozott a palotában. A sok aranynak egy részét, amit munkájáért kapott, nyomban szülőfalujába küldötte, hogy segítse a szegényeket. Egy részén apjának, anyjának házat, földet vásárolt s ami még megmaradt, azon magának is építtetett egy házat, szép műhellyel, amelyre a király rendeléséből ezt a táblát függesztette ki: Bus Jankó királyi ötvös. Amint pedig az első ezer arany a faluba érkezett és megtudták, hogy ki és mi célra küldte, egyszerre nagy becsülete támadt Jankónak. Mikor már helyrehozták a vihar pusztításait és valósággal megszépült a falu, néhány ember élén megjelent a tanitó ur Jankó házában. Az öreg mester szeretettel ölelte keblére volt tanítványát és emlékezve a régi dolgokra, könnyes szavakkal ismételte: — Ej, ne busulj, Jankó! Ha király nem is, de királyi ember vált belőled. Mert királyi lélek az, akinek a szivében annyi szeretet lakozik, mint a tiédben. Az Isten áldjon meg tovább’ ra is!
