Kis Dongó, 1960 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1960-05-20 / 10. szám
4-IK OLDAL KIS DONGÓ — CLEAN FUN I960 május 20. KIS DONGÓ - CLEAN FUN The Only Hungarian Comic Paper in thé U. S. Published every 5th and 20th of each month by KIS DONGÓ PUBLISHING CO. — 7907 W. JEFFERSON AVENUE, DETROIT 17, MICH. Publisher - tulajdonos: Mrs. Bela Kolos — Szerkesztő: Bédy Lajos. Munkatársak: £ lap minden olvasója. Subscription price one year $3; eight months $2; four months $1. Előfizetési ára egy évre: $3; nyolc hónapra $2; négy hónapra $1. Hirdetési árak: Egy hasábos egy incses egyszerű hirdetés $1.50 verses hirdetés $2. Entered as second-class matter July 1, 1942, at the post office at Detroit, Michigan under the Act of March 3, 1879. Lázár bácsi Sohasem hittem volna, hogy olyan nagy fába vágtam a fejszét, mikor a csónyi patikussal fogadtam, hogy Bogár Lázárból, Bogár Imre testvéröcscséből kiveszem a titkot, hogy annakidején az Imre bandájában ő is benne volt-e? A felgyői tiszttartó, akinél vendégségben voltam, vadászatot rendezett, amelyre hivatalosak voltak a környékbeli urak is. Vacsora után az emberismeretről folyt a szó és én azt találtam mondani hogy én ebben nagy mester vagyok. Azt kérdi hirtelen a patikus: — Kell-e ahhoz emberismeret, hogy valakinek a féltve őrzött titkát megtudják.,.? — De mennyire kell az is. Nincs ember, akiből elébbutóbb ki ne csiholnám, ha rászánom magamat. — Fogadjunk egy jó puskába, hogy az öreg Bogár Lázárból sohasem veszed ki, hogy volt-e az Imre bandájába; pedig volt... A nagy, kövér árvaszéki ülnök, meg a főfinánc gúnyosan mosolyogtak, a szemük csúfolt, ugratott, mikor mondták: — Na! pajtás, van-e rá kurázsi? ... — A főispán pedig legyintett a kezével jóakarattal igy szólt: — Ne fogadj, öcsém. Nagyon olcsó puskához jutna a patikus ... A többiek is felzudultak: ne, ne fogadjon! ... Harminc év óta, amióta számadó itt az öreg, sokan próbálkoztak azzal, de senkinek sem sikerült, még a grófjának sem. Mindez olaj volt a tűzre, kipirulva felugrottam: — Fogadjunk, hogy kiveszem belőle. Másnap, mikor kissé kótyagos fejjel felébredtem, s eszembe jutott a fogadás, mindjárt ráeszméltem arra is, hogy három heti ittlétem óta szóra sem tudtam bimi az öreget, annyira tartózkodó, barátságtalan. Egy kicsit elszontyolodtam; de ez nem sokáig tartott és bizakodva vettem* a festéshez szükséges cók-mókjaimat és meg sem álltam, mig az öreghez nem értem, aki a pusztának a Tiszára dűlő laposait járta a gulyával. Bogár Lázár még akkor is érdekes ember lett volna, ha nem Bogár Imrének — a hires betyárnak — az öccse; hetvenöt éves, magas szálfa egyenes ember-, hófehér hajjal és bajusszal, arcbőre egyetlen ránc nélkül való és finom, rózsás, mint a fiatal url lányé. Mikor kiértem hozzá, köszönés után kérdem: — Mit csinál, Lázár bácsi?... — Amint látja, legeltetek ... — Van-e jó mező? ... — Akkor nem volna olyan sovány a jószág ... — Unalmas világ ez a mai... — Nem a’... — Nem történik semmi, mindig csak ez az örökös csendesség, egyhánguság mindenütt ... — Az jó! ... Az nem öregiti az embert... — Ezelőtt máskép volt, ugy-e? Az öreg rámnézett nagyidegenül, s bizalmatlanul, szinte komoran mondta: — Nekem igy volt mindig... Rögtön észrevettem, hogy rossz hangból kezdtem s a mezőről meg az időjárásról való diskurzus után elköszöntem. Másnap pompás meggyszeszt vittem magammal s azzal kezdtem a beszélgetést, hogy édesanyámnak a bátyja sokat beszélt nekem gyerekkoromban a befcyáxvilágról, mert ő maga sem volt utolsó legény a sarkadi Csegő Gergely bandáját ben. Felkérjük kedves olvasóinkat hogy előfizetéseiket vagy egyéb pénzküldeményeiket (Money order vagy American Express Money order) ne személynévre, hanem az újságnak címezzék: “KIS DONGÓ — CLEAN FUN” névre — Hej! — szóltam sóhajtva — akkor lett volna jó élni, az volt csak a jó világ, érzem, hogy én is arra az életre jutottam volna, hiába a vér nem tagadja meg magát... — s megkínálom a meggyszesszel: — Fogadja el Lázár bácsi... — Nem tudom, mi van benne... Elértettem, ittam előbb s úgy nyújtottam át neki megint. Jót húzott belőle és csak azután kérdezte: — Hogy hitták az anyja testvérét? ... — Minya Péter ... — Hallottam róla ,.. kis Minya, az volt a neve, igaz-e? — Igen, — hagytam rá, mert bizony én sosem ismertem, nem is voltam vele semmi rokonságban, csak hallottam emlegetni a nevét gyerekkoromban. — Hát tudja, nagyon szerencsés ember volt a kis Minya; három embert eresztett haza Ráday Szegedről, az ittenkörüliek közül; köztük volt ő is, pedig neki is kellett lenni valaminek a rováson, mert egyszer engem is megkínált négy tinóval, de rossz helyen kopogtatott ... — Mért nem fogadta el, Lázár bácsi? ... Én bizony ittfogtam volna, megfért volna a gulyában... Az ördög testált volna róla ennyi jószág között. — Nekem az ilyen sosem volt kenyerem... én az ilyennek nem adtam helyet... — Ha Imre küldte volna, akkor sem? ... — Akkor sem . .. — Ők nem próbálkoztak? ... — Soha!... — Hányán voltak? ... — Nem tudom ... Elköszönt azzal az ürüggyel, hogy itatni kell a gulyát, pedig még vagy másfél óra volt az itatás időig, látszott, hogy szabadulni akar, hogy nincsen ínyére a további beszélgetés. Ma is kudarc ... másnap is. Sőt 'egy hét múlva is... Minden furfangos kieszelésem csődöt mondott az öreg konok ravaszságán. Főtt a fejem a szégyentől s egész napon újabb kigondolásokkal emésztettem magamat. Egyik este lefekvés után is sokat töprengtem és kábultan elaludtam. Másnap reggel felébredtem, a sok összegubancolódott álomfoszlányból csak annyira emlékeztem, hogy betyár voltam s az öreg gulyájába becsaptam pár tinót. Amint az álmon tűnődtem, egyszerre nagy izgalom fogott el, az ötlött eszembe: mi lenne, ha megtenném azt?... A másik pillanatban már tisztán éreztem, hogy nyert ügyem lesz, ha csakugyan meg is teszem. v Gyorsan fölkeltem, megreggeliztem s a kora délelőtt fo* lyamán már kész tervvel állítottam be Benedek bácsihoz, a csónyi orvoshoz: — Kedves doktor bácsi, tudod ugy-e, hogy fogadtam a pirulakupeccel?... — Váltig mondtuk, hogy ne tedd; nem tudsz semmire sem menni az öreg Lázárral, ugy-e? — Eddig még nem tudtam. Most jön az utolsó próba, éppen ehhez kérem a te segítségedet ... '— Szívesen, csak mondjad, hogy és mint. — Adjál kölcsön két tehenet ma éj szakára ... — Két tehenet?! Kölcsön? — kérdi az orvos hüledezve... — Betyár leszek az éjjel... Hátha igy jobban hozzáférhetek az öreghez; már sok mindent megpróbáltam, de egytőlegyig csütörtököt mondott. Ez az utolsó... A doktor beleegyezett. Sőt a tehenesével estére bocskort, szűrt, meg rossz kalapot is kerittetett, amiket magamra öltve, jóval tizenegy óra után indultam a lopott jószággal a felgyői puszta felé. * * * / A határárkon átkaptatva a Tisza partja felé vettem az utat. Alig negyedóra után már láttam is a szép holdvilágnál nem messze fehérleni a gulyát. Néhány perc múlva már hallottam az öreg Lázár kutyájának, a “Szivar”-nak a halk, figyelmeztető, fojtott ugatását; az öreg azonban leparancsolta, csend lett ismét, s mire odaértem a két tehénnel, mereven állott az öreg is, meg a kutyája is és úgy vártak rám egyetlen mozdulat, egyetlen hang nélkül, mint két kőszobor. Suttogva köszöntem ... — Jó estét adjon Isten ... — Adjon Isten... Mi járóban vagy?... Ki ija-fija vagy? — kérdi az öreg. — Két tehenet hoztam... hát nem ismer Lázár bácsi?... — Most már igen! ... Hát maga az? ... — csudálkozik az öreg — hejnye! ... hejnye! ... Hát mit akar? — A doktortól hajtom ezt a két tehenet, ne haragudjék Lázár bácsi; már nem tudtam parancsolni a véremnek, muszáj volt valamit csinálni... ugy-e becsapja a gulyába? ... Az öreg sokáig hallgatott. Ötven évvel lett fiatalabb ... Megjelent lelkében a régi világ, összes szabados, veszélyes, betyáros tettével és könnybelábadt a szeme, mikor ellágyulva fátyolos hangon mondta: — Nem lehet!... kedves gyermekem, nem lehet!... Nem az a világ már, ami régen, az én koromban volt... Akkor! ? akkor ... hát magának megmondom, bizony én is beleártottam magam az ilyesmibe ... vittem is, hoztak is... Kapott a perzekutor is... Higyje el, akkor nem is volt olyan nagy szé-SZÜLETÉS- ÉS NÉVNAPRA rendelje meg rokonának, barátjának, ismerősének a “KIS DONGÓ”-t, mert az a legjobb, legolcsóbb ajándék minden magyar részére.
