Kis Dongó, 1960 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1960-11-05 / 21. szám
1960 november 5. KIS DONGÓ — CLEAN FUN 5-IK OLDAL kéjét is rávarrta Juci hófehér bőrére. A zsur különben is a végét járta, a társaság bucsuzkodott, Juci nem engedett takszikat hozatni. Tudott egy zugbérautóst, aki féláron fuvarozta haza az embereket. Az illető gyorsan hajtott, valamikor Campbellnél volt montőr. Hosszú ideig nem láttam Jucit. Két esztendő múlva szikrázó jókedvben fogadott. — Tudta, hogy újból férjhezmentem? — Igazán? Bocsásson meg, nem olvastam a lapokban. — Nem Pesten volt az esküvő. Fejérmegyében tudok egy anyakönyvvezetőt, aki féláron esket és még minden házassága bevált ... A helybeli hetilapba tettük csak közzé, igen rendes kis újság, a szerkesztője valamikor Rákosi Jenő mellett dolgozott . . . Elmondta, hogy az uj férj vállalati vezérigazgató, háromszáz tisztviselővel dolgozik. Gazdag ember! No ezután bizonyára a zseniális Juci sem fog olcsó szállítókat keresni. Tavaszig újból nem hallotam hirt Juciról. Ekkor találkoztam Vilmával. Ismerte gyengémet és rögtön újságolta: — Persze maga Jucira kiváncsi! A Riviérán üdül és boldog! Kettesben turbékolnak a pompázatos azúrkék mennybolt alatt! Úgy beszélt, mint egy utazási iroda prospektusa. — Persze aférjével! — mondtam könnyedén. Vilma csaknem megsértődött: — Hova gondol? Még mindig nem ismeri Jucit? Dolgozik az uránál egy fiatal cégvezető, remek fiú, ő vezeti az egész vállalatot . . . Máris jobban ért mindenhez, mint a főnöke . . . Zseniális Juci vele utazott Nizzába . . .-------«♦£ ------TAPINTATOSAN * Mrs. Stiggins autóbaleset következtében meghalt. Valakit el kell küldeni lakására, hogy értesítse kíméletesen feleségét a szerencsétlenségről. A körülállók közül Bob rászánja magát erre a nehéz küldetésre; ő ismeri a házat és hát majd tapintatos lesz. Bob kopogtat, és az asszony ajtót nyit neki. — Itt lakik Mr. Stiggins özvegye? — kérdi Bob. — Nem. Semmiféle özvegy Stigginsné nem lakik itt, de Mrs. Stiggins igen. Én magam vagyok Stigginsné. — Nézze ...? Akar fogadni velem száz dollárba, hogy ön Mr. Stiggins özvegye? ... SZÜLETÉS- ÉS NÉVNAPRA rendelje meg rokonának, barátjának, ismerősének a “KIS DONGÓ”-t, mert az a legjobb, legolcsóbb ajándék minden magyar részére. A SZÉLHÁMOSOK A Rapid-express elsőosztályu fülkéjében három utas ült: Az ablak mellett egy vasaltnadrágos, borotváltképü idősebb ur, kutató fürge szemekkel villogó szemüvege mögött,, mellette egy csinos, platinaszőke-haju fiatal hölgy, kettőjükkel szemben pedig egy lompos, elhanyagoltbajszu, kopasz férfi, olyan jellegzetes kiskereskedő külsővel, hogy az embernek szinte bizsergett a kedve az elkeseredett alkudozásra, valami képzeletbeli konfekcióáru vételára felett ... Ez az utóbbi csak néhány perccel előbb szállt be a vonatba. Egyhangú, kopár hegyvidéken robogott a vonat, a kerekek ütemes kattogása szinte elviselhetetlen volt, a fülkében terpeszkedő kényelmetlen némaság közepette — a szemüveges gavallér tehát sietve elővette a cigarettatárcáját és kifogástalan udvariasággal meghajolt a szőke hölgy felé: — Megengedi, hogy rágyújtsak? — Tessék — hangzott a rövid felelet. — Magam is dohányos vagyok. Az elegáns ur most az újonnan érkezett utashoz fordult, kérdő tekintettel, vájjon annak nincs-e kifogása a dohányzás ellen. A kereskedőformáju utitárs ekkor egy fekete furcsaformáju hallócsövet húzott elő a zsebéből, a jobbfüléhez illesztette és sürü pislogással, a nagyothallók furcsa és idétlen hangján megszólalt: — Tessék? Mi az? .*. . Kissé hangosabban kérem, mert rossz a hallásom. — Szabad cigarettára gyújtanom? — ismételte emelt hangon a jól öltözött utas. — Mi? . . . Mit nyújt? — hangzott az esetlen érdeklődés, úgyhogy a fiatal nő elnevette magát. — Szabad nekem cigarettázni? — bömbölte a szemüveges. — Azt kérdezze meg a doktorától! — felelte kuncogva a kiskereskedő. — Nekem például nem szabad . . . A vasaltnadrágos világfi és a szép hölgy összemosolyogtak. A mulatságos utitárs valami vidám szövetséget teremtett közöttük, mert a férfi most már egyenesen odakinálta a cigarettatárcát: — Parancsoljon nagyságos asszonyom! Az imént azt mondta, hogy dohányzik. — Igen, de csak a magaméból . . . A hang kissé éles és visszautasító volt. Az elegáns ur nyomban el is hallgatott. Jóval később szólalt meg ismét, mosolygósán bűnbánó hangon. — ígérem, most már jó le-A szőke nő fölnézett: — Nézze, uram — mondotta és akaratlanul is halkabbra fogta a hangját, — ön nem jobb és nem rosszabb, mint akármelyik más férfiutitárs. Talán az tévesztette meg az első pillanatban, hogy kissé jobban megnéztem, mint ahogy egy jólnevelt nőhöz illik. Ennek azonban különleges oka volt,, éspedig az, hogy ön meglepően hasonlít az én szegény, szerencsétlen uramhoz, aki miatt most keresztül-kasul csavargóm a világot. — Nagyságos asszonyom a férjét keresi? —Igen — bólintott a szőke nő és a két szeme egyszerre megtelt könnyel. — Az én férjem a legelragadóbb, legnagyszerűbb ember volt a földön. Nem volt más célja az életének, mint hogy engem boldognak és megelégedettnek lásson és minél több örömet szerezzen nekem. De a háborúban, a harctéren elesett . . . vagyis inkább eltűnt szegény. S most képzelje el: a gyászos hir után négy hónapon át, bizonyos időközökben, tábori levelezőlapokat kaptam a férjemtől... Gondolhatja lelkiállapotomat . . . Szinte megőrültem az örömtől, hogy mégsem igaz a gyászhir. A lomposbajuszu utas, aki eleinte érdeklődve nézegette a beszélgetőket, most letette a hallgatócsövet és egy orosznyelvű lepedőuj ságot húzott elő zsebéből. — S azóta igy vagyok — folytatta panaszos hangon a szőke hölgy. Megkaptam férjem harctéri holmiját, bizonyítékául, hogy Gusztáv hősi halált halt. És én mégsem tudom hinni. . . . Annyi mindenféle fantasztikus esetet hall az ember, hősi halottakról, akik élnek Oroszországban ... Az az érzésem, hogy egyszer nyomára jutok! A világfi bólintott! Ugyanekkor azonban gúnyos mosoly suhant át gondosan beretvált arcán. — Mi az? — kapta fel ingerülten fejét a szőke nő. — Honnan veszi a bátorságot, hogy nevetgéljen egy szerencsétlen, ; tisztességes nő fájdalmán? — Mit mulat? A beretváltképü szemüveges férfi most felállt helyéről: — Elég — mondotta csendesen, de határozott hangon. —(Mindjárt állomáshoz érünk Szafir Kitty és leszálísz velem. Készítsd elő a poggyászt . . . Én nem aféle magánkutató va{gyök, hanem rendőrtisztviselő, j Hohó, azt a kis táskát majd én. I viszem. Abban vannak a lopott ékszerek. Láttam. A vonat lassított és a fiatal szőke nő sápjadt arccal, dacosan összezárt ajakkal, a szemüveges, elegáns férfi pedig diadalmas mosollyal készülődött a leszállásra. Ebben a pillanatban erélyes — egy cseppet sem dadogó és cseppet sem idétlen — hangon megszólalt a lomposbajuszu, elhanyagolt külsejű harmadik utas: — Megállj átok! Az elegáns világfi és a szőke nő villámgyorsan megfordult. Rájukmeredő, fénylő revolvercsővel találták szembe magukat. — A detektív én vagyok! Szafir Kittyt figyeltem, de a vélet(len egy másik veszedelmes nemzetközi szélhámost is a kezemre játszott. Gyémánt Ferkó, ha nem tévedek . . . Add csak ide azt a táskát! Két pár ezüstszin acélbilincs csörrent meg diszkréten. A vo|nat lassított és megállt egy apró őrházikónál. A három utas leszállt a vaksötétben és megindult a kivilágított ablak felé. Mire azonban odaértek a fénylő kockához, már — csak ketten voltak. Egymáshoz bilincselt kezekkel. A harmadik, az ékszertáskával kezében, gúnyos nevetéssel éppen akkor ugrott fel a nekiiramodó vonat utolsó kocsijára. VADASZ SZERENCSE Vadász: Hallod-e te gyerek! Nem láttál erre nyulat?... Gyerek: De láttam bizony. Vadász: Mikor? Gyerek: Vagy két hónapja. szék! . . •. Rab magyarokhoz — ORBÁN SÁNDOR — Szeretném most, ha lelkem mint üdítő Szilaj, nyári zivatar Végigrohanna a határok mentén, Hol néma könnyet sir a rab magyar. Szeretném most a magyarok szeméből Letörölni a fájó könnyeket És vissza adni a drága hazának Az elrabolt földeket . . . Ah, hogy szeretnék elmenni hozzájuk És megvigasztalni őket . . . Ne sírjatok, a jó Isten velünk van És Ő megvéd minket! Magyar testvérek! szivemből szeretném. Ha könnyebbé válna sorsotok. Magyar testvérek! kérjük az Istent, Hogy enyhítse meg a but és bánatot. Szeretném most a lelketekbe vésni Az eltitkolt, régi drága dalt, Mely beleharsogja a nagyvilágba: Isten áldd meg a magyar! . . .
