Kis Dongó, 1958 (19. évfolyam, 6-24. szám)

1958-09-20 / 17. (18.) szám

1958 szeptember 20. KIS DONGÓ — CLEAN FUN 7 IK OLDAL A FÉRFIAK SORSA: A NŐ (Folytatás) Márta röstelkedve pillog ma­ga elé: — Csak úgy... — Magában? — Hallottam, hogy Kelen megjött... — És maga kiszökött. Márta lesüti a szemét és szé­gyellőskén mosolyog. — Ebbül baj lesz, — véleke­dett a tanitó. Márta elkomolyodott és ag­gódva pillantott maga elé. De aztán megint hozzámfordult. — Játszunk? Mit játszunk? Hol voltál ennyi ideig? Most már visszajössz ugye a kas­télyba? Megmutatom neked milyen szép képes könyvet kaptam és babát és teljes kony­hát. Van benne rézmozsár is. Főzünk. Egyszercsak jöttek érte: Ilo­na asszony, aztán egy ismeret­len cvikkeres időske kisaszony. — Szörnyűség! Szörnyűség! — rekecselte a kisasszony. Ezért lakolni fog! — Börtönbe kerül! — tódi­­totta Ilona asszony. Bundácska volt a kezében meg prémsapka. Ráadták. Már­ta sirt. Magukkal ragadták. ❖ * ❖ És éreztem, hogy valami nagy eltávolodás van köztünk. Mintha köztünk nyilt volna meg a tordai hasadék s nagy, nagy elválasztó mélységgel! Fájdalmat éreztem a mel­lemben, valami szoritó fájdal­mat. Vájjon ott lesz-e este a park végében, a kaktuszok lépcsőjén, az amerikai diófa alatt, ahol tavaly a nyár utolján este bú­csúztunk el. Tudtam, hogy nyolckor szok­tak vacsorázni és tizkor már fekszenek. Nyáron ő lent hált a kisasszonyával a földszinti har­madik ablaku szobában. On­nan jött ki az utolsó estén bu­­csuzásra tiz óra után. Az ab­lak alacsony volt, alig méter­nyire magasságú a föld színé­től. Csak kilépett. Futott hoz­zám. — Gondolj rám, Kelen, gon­dolj rám. Én imádkozni fogod érted, minden este. Ez volt az utolsó szava. Ha együtt érez velem, kijön ma este. Érezni fogja, hogy ott­várom. Nyarankint én az iskolában háltam, kiléphettem, visszatér­hettem, amikor nekem tet­szett. S elosontam a parkhoz már kilenc órakor. Áttörtem a bok­rokon. Átgázoltam a magasra nőtt bürkön, keserülapun. Fel­hágtam a diófára. Könyököl­tem a kőkeritésre. Vártam. Az est sötét volt és vizes. A diófáról minden mozdulatom­ra viz pergett, pergett az alól sűrűn tenyésző púkra. Gyötrelmes nyugtalan­sággal vártam, olyan nyugta­lansággal, hogy a térdem is reszketett belé. S vártam. Tizenegy óra felé gyönge szél mozgatta meg a falombokat. A lehulló viz záporként pergett a nyakam közé. Aztán az ég tisztult. Csillagok tünedeztek elő. Nem jött. A szivem el-elszorult. Egyre fogyóbb reménységgel füleltem a park belseje felé. Nem jött. Éjfélkor tértem vissza, s oly busán, mint valami bujdosó ki­rály, aki elvesztette az orszá­gát. Szomorú töprengéssel feküd­tem le. S próbálgattam rózsaszínű­nek látni a borulást. Hátha a beteg asszony mellett kellett tartózkodnia? Hátha nem ott háll már, hanem az emeleten? De hátha azért nem jött ki, mert megnőtt? Ez a gondolat ólomteher volt a szivemnek. Nőttünk, változ­tunk. Miért nem maradhat­tunk kisgyermekeknek?! Másnap délután mégis elkó­vályogtam a park felé. Felhág­tam a diófára, s könyököltem egy behajló domb alatt a kő­falra. Vártam nehéz szívvel. A park csendes volt, és egy lélek se mutatkozott. Mindig olyan volt ebéd után. A ker­tésznek csak reggelenkint volt szabad ott dolgoznia. Tiz óra­­koí már kitolták az asszonyt a kerekes széken, s ő a csendes­séget kedvelte, a méhek döngé­sét, madarak szavát. A parknak az a hátulsó része nem volt nagyobb, mint az elülső kert, de szebb volt, mert fák is álltak benne: platánok, fenyőfák, hársfák, magas vén tuják és puszpángok. Virág­­nem nyilt ott más, csak ta­vasszal gyöngyvirág, junius végén meg a tengernyi sok li­liom. No meg a kaktuszok alat­tam, ahol könyököltem. Aznap is fehérlett a park a sok liliomtól, de hogy a nap sü­tött, nem igen lehetett érezni a szagukat. — Jön-e? Kijön-e? — kér­dezgettem el-elszoruló szívvel. Ha nem jön ki, oh bár meghal­nék! ... A fák lombjain át odalát­szott a Duna kéken csillogó vi­ze, s az a kanyarodó, ahol a halottak meg szoktak állni. Bár én is olyan halott volnék inkább, olyan vízben utazó ér­­zéstelen halott, ha már egy­szer Mária elidegenült irántam. A magasban egy gólya jelent meg. Szélesen kiterjesztett szárnnyal kerengett s olykor mintha állt volna a levegőben. Ismét a kertbe néztem. Egy rózsaszínű folt villant el a fák között. A szivem megdobbant. A rózsasznü folt közeledett. Már nem olyan gyors volt a mozgása, mint előbb, de köze­ledett. Ő volt. Jött! Megállt. Nézett felém. AMERIKAI NYELVMESTER Kiválóan ál&almas magántanulásra, az angol nyelv elsajá­­titá&áVj, mert a szavak mellett i »1 van tüntetve azok kiejtése is. I. része: Az angol nyelvtan. II. része: Alkalmi beszélgetések a mindennapi életből vett példákból. III. része: Angol-magyar szótár. IV. része: Magyar-angol szótár. Külön rész: Az Egyesült Államok alkotmányának ismertetése. Második külön rész: Polgárosdási Tudnivalók. Harmadik rész: Hasznos tudnivalók és útbaiga­zítások az amerikai életben felmerülő minden­napi kérdésekben. A szép kötésben lévő 320 oldalas, finom könyvpapirra, « « g tiszta olvasható hetükkel nyomott könyv ára............. v&.OU Vidékre 20 cent portóköítség csatolandó a rendeléshez. Kapható a KIS DONGÓ Kiadóhivatalában 7907 W. JEFFERSON AVE. — DETROIT 17, MICHIGAN Minden újonnan bevándorolt magyarnak a legalkalmasabb az angol nyelv megtanulására. bojtorján-la- J JOHN K. SŐLŐSY Az egyetlen magyar temetkező és okleveles balzsamozó DETROITBAN 8027 W. JEFFERSON AVENUE Telefon: éjjel-nappal: VI. 1-235S LINCOLN PARKBAN 3200 Fort St. — Tel.: DU 3-1870 Intettem neki a kalapommal. Meglátott. Piros arccal hágott fel a kak­tusz-lépcsőre. Kezet nyújtott. — Tudtam, hogy élj ősz, — mondta szemérmesen. S megint nem csókolt meg. De láttam a szemén, hogy gon­dol rá, csak nem akar. S alig birtam válaszolni, úgy elnehezült a mellem. — Eljöttem. Az este is ... — Itt voltál? Tudod-e, hogy éreztem? Egész este arra gon­doltam ... De sötét volt: fél­tem. — Tavaly is sötét ,volt, — mondottam busán. — Nem, annyira nem volt sötét, Kelen. Annyira nem volt sötét. — De. — Nem. A hold világított kis­sé. És én akkor is féltem. De most nem tudom, most még­­inkább... Nem, lehetetlen volt... A szemébe néztem: — Tempora mutantur ... Aggódón pillogott az ar­comra. — Mi az a tempora? Mért beszélsz latinul? — Azt jelenti, hogy maga már... Várakozón, szinte félve hé­­zett rám, mint a halálos Ítéle­tét váró rab a bíróra. Én aztán kimondtam a kese­rűségemet: — Maga már nem az, aki eddig. (Folytatjuk.)--------------------------­MEGLOPTÁK — Hallom Sanyitól, hogy be­törők jártak nálatok s meglop­tak titeket. Hogy lehet az, hi­szen házőrző kutyátok van? — Hiszen éppen azt lop­ták el. NÉVNAPRA, SZÜLETÉSNAPRA VAGY MÁS ALKALOMRA AJÁNDÉKUL rendelje meg rokonának, barátjának, ismerősének a KIS DONGÓT, mert ez a legjobb, legolcsóbh aján­dék minden magyar részére. r i

Next

/
Thumbnails
Contents