Kis Dongó, 1954 (15. évfolyam, 1-19. szám)

1954-01-05 / 1. szám

2-IK OLDAL KIS DONGÓ — CLEAN FUN 1954 január 5. Kis Dongó regénye A CSÁSZÁR UDVARI BOLONDJA (Folytatás.) — Hiszen utálatos ember,— tört ki a leány, könyeit letö­rülve. — De férjnek előkelő és gaz­dag, erre kötelességem figyel­meztetni. — Én sohase megyek férjhez. * Hiszen mondtam már. — Mondta? Mikor? — Az előbb. Hát nem mond­tam, hogy ezt a lekvártitkot soha se mondom el az életben másnak, csak magának? Már pedig ha férjhez mennék, fér­je előtt nem szabad titkának lenni az asszonynak, el kellene neki mondanom, tehát már én ezért se mehetek soha férjhez. — No, ha csak ez az oka vau, — nevetett Akii gúnyosan. — Hiába nevet. Amit én egy szer megmondok . . . — Jól van, jól, tehát örökös párta a jelszó. Ezt mondjam meg a császárnak? — Ezt, ezt, nem bánom — ha csak... — Úgy? Tehát van “ha csak” is. Halljuk, halljuk. A fruska zavarba jött, újra elpirult, a mantilla csipkéit merengően, álmatagon babrál­ta. — Ha csak valaki olyan nem. kér meg valaha, — mondá von­tatottan, de mégis reszketeg hangon, aki már tudja a tit­komat. — De ki tudhatná, mikor csak nekem mondta meg? A leány felkacagott, de volt a kacajban valami száraz erői-« tetettség. MARCH OF DIMES JANUARY 2-31 — Jaj, Klipi-Lipi, -— kiálta fel, azután elfordítva a fejét — de szerencse, hogy már a pus­kapor föl van találva, mert maga, azt hiszem, soha sem találta volna fel. A férfi arcán, szemeiben ki­csapott erre a láng, mint a hogy kigyult a Hóreb bokra egyszerre váratlanul, csodála­tosan. Felelni akart, csak még a szavak nem voltak meg, ame­lyek ide illenének. Az égi tűz­nek nincsen füstje. E pillanatban léptek hang­zottak. Két férfi közeledett, ami láthatólag kellemetlenül érintette őket. Az egyik férfi megemelte ka­lapját és valami közeleső utca után kérdezősködött. Akii fölkelt, azt hitte, ide­genek, és néhány lépést előre ment velők, a kerítés felé, hogy megmutassa az irányt, útközben azonban igy szólt hozzá az egyik ur: — Nem akartuk a kisasz­­■;zonyt megijeszteni, uram, gyöngédségből hívtuk el csel­lel; ön foglyunk. — Én? Az lehetetlen — szólt nevetve. — Önök tévednek a személyemben. Én Akii Miklós vagyok. — Kétségkívül. Az ön neve áll az elfogatási parancsban. Az egyik ur kihúzta zsebéből a rendőrfőnök által aláirt el­fogató parancsot és felmutat­ta. “Akii Miklós, harminckét: éves egyén elfogatandó.’ Akii szinte a szemének se hitt, mintha csak egy rossz ál­mot látna. Az ember megter­heli a gyomrát, bikákkal álmo­dik, leesik a kazal tetejéről, vagy elfogják, viszik a börtön­be, mig végre a legnagyobb veszedelem küszöbén fölébred; gyakran megesik az ilyesmi. Mily különös, hogy megfordít-­­va is történik. Az ember má­­moritó ébrenlétben van, szép leánnyal évelődik s az éppen mond valamit, amitől a szív dobogni, a vér pezsegni, a lé­lek szállani kezd s hopp, egy­szerre csak leesik a rózsakazal tetejéről, — a fönséges ébren­lét megszakad... Összerázkódott, f ö 1 é b i’edni próbált, de bizony nem sike­rült ez neki. — És kik önök? — kérdé tompa, fojtott hangon. Felmutatták a jelvényeiket, hogy ők titkos rendői’ök. — És micsoda alapon mer­nek engem elfogni? Vállat vontak, ők bizony nem tudják az alapot. — De én tiltakozom. — Tessék, de csak majd oda­bent, most legjobb lesz, ha el­búcsúzik a kisasszonytól, fel­ülteti a kocsijára, hadd menjen vissza a nevelőbe, a saját sze­mé, lyére nézve pedig rábízza magát mi reánk. Akii elgondolta, hogy itt az ellenkezés csakugyan nem használ semmit. — Jól van, rendelkezésükre állok. De engedjenek még né­hány percet, hogy a kisasszony­nyal kibeszélhessem magamat, önök, kik mindent tudnak, azt, is tudják, kinek a megbízásá­ból vagyok itt. — Igen, mi azt is tudjuk, de ilyen időhaladékot nem adha­tunk. Menjünk, uram. Ne csi­náljunk feltűnést. Az megré­mítené a kisasszonyt és azt ta­lán ön sem akarja. Mondjon neki valami más okot, amiért távoznia kell. Akii egy pillanatra vissza­tért Ilonához, sápadt volt és> izgatott, ami legott feltűnt a leánynak. Az idegenek nyomon ' kcivették és néhány lépésnyire a pádtól megálltak. Akii a következőket mondá magyarul: — Vágjon közömbös arcot, Iluczi, ahhoz, amit hallani fog, hogy ezek az urak ne gyanítsák, mit mondtam. Engem elfog­nak. Nem tudom, hogyan tör­ténhetik s miféle intrikák szö­vetnek, de mosolyogjon ké­rem . . . így. Jól van. Akar-e valamit tenni értem? — Mindent! — felelt a le­ány páthosszal — és fölneve­tett, mintha a világ legvidá­mabb tréfájáról volna szó. — Most elkísérjük a kocsi­hoz, — folytató Akii, — te­gyen úgy, mintha visszamen­ne az intézetbe, de a legköze­lebbi utcában parancsolja meg a kocsisnak, hajtson a Burgba, maga pedig kérjen kihallgatást; a császárnál és mondja el neki. mi történt velem. Iluczi fogta a szőlőfürtöt, a mely a pádon hevert s nagy kö­zömbösen csipegette belőle azo­kat a kívánatos, haloványzöld golyóbisokat s rakosgatta be; egyenként a szálába, miközben megvillant vérpiros ajka mögül a fehér foga. Csak nő tudhat igy tettetni. — Úgy teszek — felelte, éa ásított. (Pedig belül lázasan dobogott megriadt szive a ré­mülettől.) Fölkelt s hagyta magát ki­sértetni a kocsiig. A két idegen ur léptei ott hangzottak foly­ton mögöttük. Tip, top, tip. top. — Pedig szerettem volna még valamit mondani. Abban a do­logban. Hiszen tudja ... A leány behunyta szemeit. — A puskaporra nézve. Amit1 ki nem talált. —- Egyszerre lettem rabbá, a lelkemmel is, a testemmel is.. — Az egyik rabságból ki fogom szabadítani. Válasszon, melyikből, — tette hozzá enye­­legve. — Persze mind a kettő­ből, ugy-e? — Jobb a kettő együtt, mint egyik se. Ami annyit tesz, hogy... — Értem. Annyit tesz, hogy a súlyosabbat választja. A kis lány vidáman nevetett hozzá; felült a kocsira. Akii rákiáltott a kocsisra: — Vissza az intézethez! Integetett neki a fehér er­nyőjével, hátrafordulva a ko­csiülésen. Akii a zsebkendőjét lobogtatta. Hiszen csak apró kellemetlenség az egész, valami rossz tréfa vagy félreértés. Majd kikapnak ezek a csá­szártól ! — És most már menjünk, 'uraim, — szólt ezután nem minden nyegleség nélkül, a de­tektívekhez fordulva, — nem vagyok ugyan próféta, de any­­nyit merek jósolni, hogy ez a dolog igen kellemetlenül fog kiütni, de nem én reám nézve. Majd meglátják ... Egy kocsit hitt elő az egyik detektív a sípjával, mire felül­tek mind a hárman s a ren­dőrségi főépületbe hajtattak. Akii gondolataiba merült, mig a két detektív egyre pró­bálta szóra i AKKOR Ö IS TUDNA Ejnye komám, folyton be van kapacitálva, sose tudja, mi az elég. Látja kend, az ökör csak állat, mégis, mikor a vá­­lunál van ,tudja, mikor elég és nem iszik többet! — Hm! Hájszen, ha viz véna, én is tudnám mikor elég! NÉVNAPRA, SZÜLETÉSNAPRA VAGY MÁS ALKALOMRA AJÁNDÉKUL rendelje meg rokonának, barátjának, ismerősének a KIS DONGÓT, mert ez a legjobb, legolcsóbb aján­dék minden magyax részére.

Next

/
Thumbnails
Contents