Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1942

Dr. MIHÓK ERHÖ miniszteri osztályfőnök az Amazon szállóban tartott díszebéden a következő beszédet mondotta. Engedjétek meg, hogy úgy a magam, mint a velem együtt itt megjelent keszthelyi öregdiákok nevében szívem mélyéből mondjak igen-igen hálás köszönetet dr. Szalay Albin igazgató úrnak azokért a kedves-meleg üdvözlő szavaiért, melyeket hozzánk intézett, s egyben megragadjam az alkalmat és szívünk és lelkünk hálatelt igen meleg szeretetével ünnepelve köszöntsünk Benneteket, fehér reverendás, kék cingulusos premontrei tanárok. Nem hiszem, hogy a ma délelőtt multat visszaidéző bájos hangulata, kezdve a reggeli szentmisével, melyet legnagyobb örömünkre az a Szerecz Imre celebrált, aki hiába húzott fekete reverendát magára, mert nekünk örökké fehér reverendás, kék cingulusos premontrei marad, — nem hiszem, hogy a mi drága Imre barátunknak a tanuló ifjúsághoz intézett magasröptű szentbeszéde, s ezt követőleg délelőtt az a gyönyörű ünnepély, amelyben elsőbb igen szeretett házigazdánk Szalay Albin igazgató úr olyan lebilincselő érdekességgel ismertette a keszthelyi gimnázium múltját, majd a mi diákszövetségünk elnökének Kovács József tábornok úrnak mindenki figyelmét pattanásig lekötött előadása, s nem utolsó sorban diákszövetségünk illusztris társelnökének dr. Tompa Ferenc egyetemi tanár urnák az ifjúsághoz intézett magasröptű beszéde : — nem hiszem, hogy mindannyiunk lelkét ne töltötte volna be teljesen és ne keltett volna mindenkiben igaz ünnepi hangulatot. Én bevallom őszintén, most is ennek a hatása alatt állok, de hatása alatt állok annak is, amikor ma délelőtt ott jártam a sokat emlegetett Rendház ódon falai között abban a teremben, ahol — amint hallottuk — már több mint 100 éve, hogy megindult a tanítás. S e lelki hatások alatt önkéntelenül eszembe jutott: Istenem, ha ezek a falak beszélni tudnának, de elmondanák, hogy hány ezer és ezer emberpalántába oltották ott be a tudás soha ki nem oltható lángját, de elsuttognák, hogy hány ezer és ezer embercsemetébe vetették ott bele az Élet útjait egyedül járhatóvá tévő isteni szikrát: a hitet — reményt — szeretetet! Istenem, ha ezek a falak beszélni tudnának, ha visszasugároznák azt a sok-sok zsolozsmás áhítatot, amely ott éledt lángra, amely onnan indult Egeket ostromló útjára, és ha annak a sok-sok ezer tanulónak, akiket a keszthelyi Alma Mater falai között a fehér reverendás, kék cingulusos papok neveltek minden szépre és jóra, — ha ennek a sok-sok ezer tanulónak a lelkéből csak egy-egy visszaemlékező sóhajtásban is megnyilvánuló hálája elektromos szikrává változnék, akkor a legeslegcsodásabb fényárban úsznék állandóan az az épület, és tündöklő-ragyogó dicsfény 5'