Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1942

52 fontosak, hanem az iskola alakjai, a tanárai, kik abban az időben és mindenkor betöltik a diáklelkeket annyira, hogy egyéniségük vagy emlékük elkísérik az embert élete végéig. Ma is a világosság legvonzóbb fényében áll előttem : áldott emlékű igazgatónk, a hatalmas termetű, nagy tudásáról országszerte ismert dr. Lipp Vilmos ... a keménynézésű, bámulatos tekintélyű első osztályfőnökünk Fábry Pál ... a halkszavú, jóságtól sugárzó arcú, beteges Farkas Miklós ... A klasszikus latin nyelv kimagasló művelője Kőváry Károly ... a földrajz és történelem jókedélyű tanára Győrffy Endre és a minden kisdiák ragaszkodó szeretetétől kisért csupaszív ember Pákor Adorján. „A nagy érzéseknek kicsiny a szótára, az őszinte szeretetnek rövid a grammatikája!" ... A visszaemlékezés e pillanatában én sem tudok ékes frázisokkal telt hosszú körmondatokban beszélni róluk, hisz az emlékezés tüzében hálává izzik volt iskolám és tanáraim iránti szeretet, . . , és csak egyetlen gondolat tölti be lelkemet: az, hogy én ma tábornoki rangomban és díszemben e helyről üdvözlő szavakat mondhatok, azt a jó Isten kegyelmén kívül, egyedül melegszívű régi premontrei tanáraimnak köszönhetem, akik nagy tudásukkal, gondoskodó szeretetükkel úgy tanítottak, úgy neveltek és úgy indítottak el az élet tövises útjára, hogy az élet küzdelmeiben és a legkíméletlenebb életversenyben is mindig meg tudtam állni helyemet. Ezért felejthetetlen, kedves nagy emberek ők !... És meg vagyok győződve, ahogyan az én emlékezetemben kitörülhetetlenül élnek ők, éppen úgy kitörülhetetlenül élnek minden fiatal és öreg premontrei diáknak szívében azok a fehérreverendás, kékcingulusos tanárok, kik nagy tudásukkal, ragyogó hazafiasságukkal és egész egyéniségük varázsával először férkőztek be kisdiák szivükbe. Mert a „fehérpapok", ahogyan az én diákkoromban mi és a szülők tanárainkat elneveztük — valami láthatatlan lelki összeforrottságban éltek és élnek ma is tanítványaikkal. Az 1882-ik évben a keszthelyi kisgimnáziumnak emlékezetem szerint összesen 58 vagy 60 tanulója volt. 1886-ik évben a gimnázium negyedik osztályában mi kilencen voltunk. Névszerint: Horváth, Joós, Kovács, Molnár, Schlesinger, Singer, Szeép, Ungár és Unger . . . Szinte lehetetlenség lett volna e névsort elfelednem, annyiszor hallottuk e neveket, mert az akkori „kérdezve fejtegető tanmódszer" szerint, mondhatni mindenki mindennap felelt a naponta előirt minden tantárgyból, nem ritkán többször is. Az úgynevezett „számítás"-t mi hírből sem ismertük. Tanóra alatti figyelmetlenségről, vagy pláne a következő órára való készülésről szó sem lehetett, mert tanáraink egy pillantással áttekintették az egész osztályt s a „megbúvókat", vagy gondolataikkal másfelé kalandozókat azonnal felelésre szólították fel . . . Tanári notesz az osztályfőnökünknél és a legtöbb tanárnál nem is szerepelt. Ők annyira megismerték minden diákjuknak szellemi fogékonyságát, tudását, szorgalmát, magaviseletét,