Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1942

c Alma JHater. Irta és szavalta Csapláros Imre VIII. o. t. A sors vágtatva Dübörgő, rohanó Kereke taposott, emelt. Az idő lassú, kérlelhetetlen Keze perc és évvirágok Érett termését szaggatta, Nemzedék jött nemzedékre, Kék kacagó nyári égre Felhő leple halott télnek. De fejed felett nem húny ki az élet. Glóriás szent fénye Világit a múltba: A homályos éjbe, Hol a vak feledés Sötét fátylát szőtte S nagyjaink keresztjét A bozót benőtte. Az ifú Jelennek Átadod a fáklyát: A szent, tiszta lángot. E fáklya fénye mellett Megindul az ifjú Jelen S a jövő ködös hajnalában Keresi boldogulásának Útját, ösvényeit. Anyánk 1 Alma Mater 1 — Emlékszel ? — Kis emberke volt még, Mikor kebledre fogadtad S szereteted áldott Meleg csókját adtad. Nem értett még téged, Te kiontottad véred, S emlődön nevelted, Féltő szeretettel Takartad, megóvtad, Mig szárnyra nem kapott S itt nem hagyott téged. — Emlékszel? — Ballagott a vén diák, Könny rezgett pilláján, Megcsuklott a hangja, Legörbült, bús száján Sóhaj suhant halkan : „Nem megyek, nincs tovább Anyám, kicsi fiad leszek újra, Csak ne hagyj egyedül, Ne küldj ki az útra! Nem hagyom el meleg, Szerető fészkedet, Nem akarom elengedni Vezető kezedet! Nincs búcsúcsók, nincs „Tovább" Itt marad a vén diák. De te könnyes szemmel Mondtad minden évben Búcsúzó fiaidnak: „Menjetek nyugodtan, Repüljetek szépen, Törjetek az égbe, Hogy édesanyátok Boldog, büszke Lehessen reátok." — Emlékszel ? — Lelkükben a méccsel, Melyet tőled kaptak, Szétoszlottak S szilárdan megálltak Ott, hová a kötelesség Állította őket. Aztán egyszer Feljajdult a róna, Megzendült a Kárpát. Fiaid odadtad S ők állták a vártát 1 Te hős halottaidnak Szivedben márványba Vésted dicső nevét. 4