Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1937
40 Ezért nem lehet az eucharisztikus drámát a misztériumokkal összehasonlítani vagy pedig folytatásnak, illetőleg felújításnak tekinteni. S nem is a szenvedélyek és bonyodalmak színháza ez, amelynél a szórakozás a lényeg, az épülés pedig csak az alárendelt tényező. Nem! Az eucharisztikus dráma, ellentétben a mindennapi élet színpadával, pazar kiállítású ünnepi játék, amelyet évenként csak egyszer adtak elő. Az eucharisztikus dráma vallásos eszmedráma. Valójában a világirodalom egyetlen igazi szimbolikus drámája, amely a katolikus dogmarendszernek jelképes és érzékelhető színt kölcsönöz. A természetet és világot, az érzelmet, az értelmet, az akaratot és képzetet, mint lelki potenciákat, az egyházi és világi történelmet, a multat, a jelent és a jövőt mint a szenvedő, küzdő és győzedelmeskedő egyháznak közösségét vonja eszmeboltozatának védő pillérje alá. Emberiséget és világot egy nagy parabolába von össze, amelynek értelme maga, az embert minden bűntől megváltó, az örökké jelenlévő, örökké áldozatra kész, az összes földi és földöntúli titkoknak nyitját birtokoló Istenember. Az autó sacramental nem akar eseményeket megjeleníteni, mint az olasz Rappresentazione, nem akarja az Írást sem megeleveníteni, mint a francia misztérium, s nem akar csupán oktatni, mint az angol moralitás. Tekintete kizárólag az Oltáriszentség felé irányid, amely délelőtt a szabadban látható, akárcsak a szinpad egyik utcai torkolatánál délután. Nem holmi cselekmény alkotja ezen ünnepi játékok középpontját, hanem egy hittétel, egy dogma, s ezt nem tanító vagy homilétikus módon adja elő, mint a moralitás, hanem jelképes alapon. Az Oltáriszentségből indul, ki s innen ágazik szét az egész katolikus dogmatika területére, hisz az egyik szentség vizsgálata érinti a másik területét is (de sacramentis) ; behatol a kegyelem területére (de gratia), megvizsgálja a bűnös és teremtő viszonyát, elemzi a szabadakaratot. Az egyén megváltása ráveti sugarát a világ megváltásának problémáira (de deo redemptore). Ezzel bekapcsolódik Krisztus emberi és isteni személyébe, tanítói, közvetítői és megváltói működésén keresztül egészen a megdicsőült Üdvözítő alakjáig. Az istenanya személye, Keresztelő Szent János, az apostolok így már nem maradhattak ki. Magától értetődik, hogy a természetes és a természetfeletti rend kérdései is előtérbe vonultak (de deo creatore). E közben utalás történik a teremtés és az eredendő bűn mivoltára, amelyet a szentségek és a hozzákapcsolandó gondolatkörök emeltek ki. Ebből a pontból kiindulva mindig szembetaláljuk magunkat Isten fogalmával, annak tulajdonságaival, a Szentháromsággal (de deo uno et trino), másrészt nem maradhatnak figyelmen kívül az utolsó dolgok sem (de novissimis), ahol Isten és a boldog lelkek székelnek és azok sem, akik a kegyelem híján lekerültek a poklok fenekére. 1 1 W. Kaspers : Calderons Metaphysik nach den Autós sacraraentales. Philosophisclies Jahrbuch des Görresgesellschaft. 30. k. (1917.) 416. 1.
