Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1937
35 Valószínűleg kivételes eset volt az, hogy 1589-ben, még hozzá augusztusban Sebastian de Montemayor és felesége egy ruháért kabáttal együtt 100 dukátot fizetett. 1636-ban Pedro de la Rosa 9 új és finom anyagból készült ruháért — igaz hamis paszománttal — 3600 reál-t, azaz kb. 330 dukátot adott. Későbbi időkben sokat panaszkodtak a nagy árak miatt, s végül odajutott a dolog, hogy egyik igazgató már azt hangoztatta, hogy amit az úrnapi játékon keres, nem elég a cipők, kalapok és dísz-ujjak beszerzésére. Hozzáteszem, hogy ez olyan időben történt, mikor a különdíjazást beszüntették. A fejlődés eme menete megérteti, hogy a ruha kérdése a színigazgatónak milyen fejtörést okozhatott, de az is igaz, hogy a városi hatóságok, illetőleg a biztosok sok megértést tanúsítottak. Ha az igazgató szükség esetén húzódozott volna, s Madrid elhagyásával fenyegetőzött volna, a városi hatóságnak csak a ruhákat kellett lefoglalnia. A fővárosban nem egyszer alkalmazták ezt a rendszabályt, mikor a színészeket erősen igénybe vették. Sok panasz maradt fenn az okmányokban. Ezekben a színigazgatók siránkoznak, hogy egész héten agyondolgozzák magukat, vidéken pedig nem tudnak szerepelni, mert a jövedelemcsökkenést nem pótolják. Olyan városokban, ahol nem volt hatóság, könnyebb volt a helyzet, pl. a gazdag Szevillában. Itt az igazgatók versenyeztek, hogy melyik kap engedélyt az úrnapi játékok lebonyolítására. A kisebb városok rendkívül ragaszkodtak az ünnepi játékokhoz, és pedig azért, mert ezek nélkül hosszú ideig egyáltalán nem volt színtársulatuk a világi darabok bemutatására, hisz a pénzt ezen darabok előadatására az eucharisztikus drámán keresték meg. Ilyen esetekről tudunk Szevillában, Malagában sőt Cadiz-ban is. Ez is bizonyítja, mennyire nélkülözhetetlenek voltak az eucharisztikus játékok az egész színjátszás menetében. Főleg akkor tűnt ez ki, amikor Ralthazar Carlos herceg halála alkalmából 1646-ban a színházat bezárták. Az úrnapi játékokat mindazonáltal engedélyezték, s ezeknek kellett bizonyos időn keresztül a nép művészi igényeit kielégíteniök. így vonult be az eucharisztikus dráma 1647-től a gazdagon felszerelt kocsik nélkül az összes játszóhelyiségekbe. Ez nem volt áldásos dolog, mert a kórházaknak most az autó sacramental fizette a bért, majd pénzügyi zavarokba kerültek, tehát az első kérdés a kenyér megszerzése lett. Ezzel az eucharisztikus játékok elvesztették ünnepi jellegüket. Ez az első lépés a hanyatlás utján. De volt egy haszna is. A spanyol színésztársadalom ezáltal menekült meg a teljes pusztulástól. A fővárostól távol fekvő vidékeken, a falvakban, az eucharisztikus dráma bemutatása egészen szerény keretek között mozgott. Cervantes érdekesen írja le Don Quixote II. részében egy ilyen autó sacramental falusi előadását. Az eposz hőse tarka-barka népséggel megrakott szekérre bukkan az országúton. Nem tudja megállni, hogy meg ne kér3*