Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1934

66 ígérte neki, hogy majd gondoskodik róla. Az igéret beváltása nem is váratott sokáig magára s már néhány nap múlva jött érte a pedellus, hogy az igazgató úr hivatja. Elmondotta neki, hogy egy keszthelykörnyéki földbirtokos család azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy egy kiváló szorgalmú és előmenetelű, katolikus vallású tanulót ajánljon hozzájuk a nyári szünidőben való korrepetálásra s hogy ő ezzel kapcsolatban reá gondolt. De nagy baj van, t. i. a vallás kérdése. Minthogy azonban ő rajta segíteni szeretne, megbízza, hogy csak menjen el az illető családhoz és egyszerűen csak annyit mondjon, hogy ő küldötte. Természetesen a birtokos család nyomban fel is vette és a szorgalmas, jó előmenetelű diáknak egyetemi gondjai le voltak véve a válláról. A tanítványaival folytatott beszélgetésekben, azoknak nemcsak életkörülményei és családi élete felől érdeklődött, hanem kikérdezte őket hivatalos ügyeikről és érdekelték őt még azon problémák is, amelyekkel az illetőknek hivatalos ügyeik közepette kellett megbirkózniok. Bőséges élettapasztalata alapján még az ilyen ügyekre vonatkozólag is elmondotta véleményét, amellyel az ilyen kérdések tekintetében is mindig fején találta a szöget és mindenkor a tisztesség, becsületesség és egyenesség voltak azok az irányelvek, amelyeket üzleti ügyekben is hirdetett. Bár az ország egyik legelőkelőbb tanítórendjének volt a vezetője és kulturális tudása révén nem mindennapi megbecsülésre predesztinálta őt országos hírű neve és tudománya, olyan ritka szerénységgel vonta ki magát mindenfajta ünneplés és üdvözlés elől, amelyhez fogható példát csak a legtisztúltabbak, a legfennköltebbek, a legnagyobbak tudnak felmutatni. Mint prépost következetesen eltávozott székhelyéről még a névnapi felköszöntés elől is és igyekezett ezt a napot valahol csendben, lehetőleg észrevétlenül, eltölteni. Két érdekes esetet említett fel ő maga nekem, amely vele ilyetén való eltűnése alkalmával megtörtént. Bár az egyik eset szerény személyemmel van összefüggésben, méltóztassék megengedni, hogy azt elmondhassam. 1923. május 8-án boldogult praelátus úr Budapesten járt és délelőtt felkeresett hivatalomban. Érdeklődött feleségem és kisfiam iránt, majd pedig kilátásba helyezte, hogy amennyiben este otthon vagyunk, ellátogat hozzánk vacsorára. Még a vacsora előtt eszembe jutott, hogy a következő napon van az ő névnapja, amelyet mi boldog diákéveinkben oly örömmel ünnepeltünk és ennek megfelelően a vacsora alatt röviden üdvözöltem őt, nemcsak mint vendégünket, hanem megköszöntem neki azt az örömet is, amelyet azzal szerzett, hogy ezt a különös jelentőségű napot tölti a körünkben. Az üdvözlésre ő mélyen elérzékenyült és nagy szeretettel köszönte meg nemcsak az iránta érzett ragaszkodásunkat, hanem a figyelmet is, amellyel névnapjára gondoltunk. Még évek multán is, és a többi látogatásai alkalmával is emlegette, hogy ezt a kellemes epizódját életének sohasem fogja elfelejteni. A másik emlékezetes esete az aranymiséjével van összefüggésben, amelyet szokásos szerénységével ő még a rendtársai előtt is eltitkolt és