Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1932

fesztelen természetű. Szemei nyájasak, őszinték, emberszéretők! A kedvesség, az illendőség, magatartásának szelid ironikus volta, a büszkeség nélküli méltóság, a hízelgéstől ment barátságosság, az odaadó jólelkűség voltak külső megjelenésének megkapó vonásai." De nemcsak szóbeli érintkezésében, hanem leveleiben is irányítólag hatott Goethe Zauperra. 1823 február 2-án kelt levelében ez áll: „Ragaszkodjék ahhoz, amit egyéniségéhez illőnek talál, vizsgálja meg magát a görögök gyémántpajzsán, amelyen erényeit és hibáit mindig tisztán szemlélheti. Hallgasson társaira, hogy megismerje őket s megtudja tőlük, mi hozza őket közelebb és mi távolítja el, mi segíti elő önt, vagy mi akadályozza. Folytassa lelkiismeretesen tanulmányait, hogy szellemi kincstárából másoknak is adhasson." Néhány évvel később Goethe 80 éves születés napjára Zauper ezt írja a költőnek: „A Schiller és Goethe közti levelezés olvasása közben, Plinius akadt kezem ügyébe. Tacitus ezeket írja megjelenő műveik kicserélésekor : 0 jucundas, o pulchras vices ! Quam me delectat, quod, siqua posteris cura nostri, usquequaquam narrabitur, qua concordia, simplicitate, fide vixerimus. Erit rarum et insigne, duos homines, aetate, dignitate propemodum aequales, nonnullius in literis nominis — alterum alterius studia fovisse.

1 Ha az elmúlt irodalom szimbolikusan visszatükröződik a jelenben, akkor nyer valódi értelmet a klasszikus szava. Nem ismerek erkölcsösebb olvasmányt, mint ezen leveleket." Sokan ugyanis azt hitték, hogy Schiller és Goethe ellenségek voltak — mert az emberek saját énük szerint ítélik meg a világot — Nagy Sándor elgondolása szerint, aki azt állította, hogy két nap létezése a legnagyobb ellenmondás. „Pedig hát szentebb bensőbb barátság még nem volt a földön." Goethe megjelenése és a vele való ismeretség olyan élmény volt Zauper életében, amely egyszerre kimozdította lelki egyensúlyából. Levelei gyengéd hangon szólnak, telve vannak a szeretet túlzó kifejezéseivel. Ez egészen különös világot vet e premontrei szerzetesre. Goethe minden tollvonása szent előtte, Mignon szeretetével hasonlítja össze a maga érzelmeit. Goethe az ő lelkének, szívének bálványa, beleképzeli magát Sokrates és tanítványainak helyzetébe és Goethét elnevezi „innigst geliebter Greis, zártlich geliebter Vater"-nek. Lelkének titkos kívánsága, hogy a nagy pogányt az Evangélium táborába vigye. Bármit mond a költő, mindent a maga módján értelmez a jámbor szerzetes. Megbocsátja neki a legkényesebb helyeket, a Római Elégiák kétértelmű kitételeit, mert az olvasó még a rosszból is a jót gyümölcsöztetheti magának. Ganymed számára kedvező megoldást keres. Poétikájában írja: „Bármennyire pogány ez a költemény, a vallásos kedélyben a Mindenhatót imádó himnusszá magasodik." Isten irgalmának egyszeri említése elég volt, hogy kimondja az ítéletet, „ő tiszta keresztény volt." Iparkodik egyházának meghódítani a költőt: „Ha Goethét pogánynak nevezik, milyen kevéssé értették meg. . . . Majdnem az összes nagy 1 I. caput VII. 20. 3