Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1929

51 Corneliusnái lapozgatta kottáit és midőn barátja néhány percre kiment, meghatva vette észre, hogy Cornelius a vonósnégyes első tételét leírta magának. Jól esett Goldmarknak ez a csendes elismerés. Amikor azonban az eredeti partiturát visszakérte, Cornelius azt mondta, hogy Laurencinnek adta kölcsön, mert írni akar róla. A gróf már az egész szekrényt kiürítette. Mialatt ő keresett, Goldmark csupa unalomból a zongoraszéken lévő kottafüzetet nézegette, amelyek között egész véletlenül megtalálta a sokat keresett partiturát. Heteken át ült rajta a gróf, a nélkül, hogy ezt észrevette volna. Cornelius nemsokára elhagyta Bécset és Goldmark sohasem látta többé. Érdekes lehetett az az összejövetel, melyen először ismerkedtek meg a Tristan zongorakivonatával. Wagner ugyanis megküldte Corneliusnak a kivonat kefelevonatát. Taussig ült a zongoránál és sokat pedálozva olvasta prima vista a müvet; Cornelius mellette állt és furcsa fejhangon énekelte, hol szavalta, hol üvöltötte Izolda és Brangéne énekszólamait. Ott ült Goldmark is közöttük és egy darabig csak türelemmel hallgatta ezí a furcsa előadást, de az első felvonásnál tovább nem birta s arra kérte barátait, hogy hagyják abba az egészet, mert széthasad a feje. Ez 1861-ben töriént. A mester maga írja le első találkozását Wagner Richárddal. Először egy hangversenypróbán látta, amikor a Tannhauser-nyitányt játszották. Goldmark egy este szántóföldeken keresztül bandukolt hazafelé. Egyszerre csak két hangos férfi alakja tűnik fel. Hangos beszélgetésük után azt hitte, hogy talán kissé jókedvűek s ezért egy útszéli köre ült, időt adva nekik, hogy elhaladhassanak. De amint közelebb jöttek, a legnagyobb meglepetésére a beszélgetőkben Wagner Richárdot és a maga egyik jó ismerősét pillantotta meg. Wagner volt a hangosabbik. Panaszkodott, hogy a Lohengrinben a második felvonás egyik karának tempóját túlságosan gyorsan veszik. Goldmark bemutatkozott és hazatértükben csodálkozással hallgatta, hogy Wagner mennyire küszködik az anyagi gondokkal. Goldmark, aki Wagner művészetének nagy rajongója volt, önkéntelenül felkiáltott: ,,Drága mester! Hát nem talál vigasztalást nagyságának, halhatatlanságának tudatában? Ugyan, hagyjon békében! — mondá ö — mit ér az! Cherubini halálos ágyán feküdt, nem akart meghalni, szinte birkózott az elmúlással. Mikor az ágya mellett virrasztó Berlioz halhatatlanságára figyelmeztette a haldoklót, ez boszúsan a következő szavakkal utasította vissza: ne űzzön velem gonosz tréfát!" Bülow Jánossal, a híres karmesterrel Goldmark Pesten ismerkedett meg, de csak futólag. Később Bécsben felkereste. Bülow