Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1926

<2 ritkaság és Istentől nyert kegyelem. Dr. Lakatos Vince az a prémontrei tanár, aki mindig Keszthelyen tanárkodott s akinek sikerekben dús élete kizárólag Keszthely város műveltség-többletét jelenti. Tanári pályája egybeforrt intézetünk életével és fejlődésével és nagy tudományára, gazdag készültségére, kitűnő paedagogiai tudására vall, hogy azt az előkelő helyet, amelyet tanári képességével oly hamar megszerzett, 33 éven keresztül tanítványai szeretetétől és elöljárói elismerésétől kisérve mindvégig megtartotta. A szó legteljesebb értelmében modern tanár volt, aki nemcsak tanított, hanem nevelt is. Azt a nagy kérdést, amely minden paedagogiai iránynak legnehezebb feladata s amely a tanár ismeretkörének és a tanítvány befogadóképességének aránytalanságából származik, Istenadta képességénél fogva az emberi tehetségek legnemesbike, a szíve segítségével oldotta meg. Lelkesedett tantárgyaiért és rajongva szerette tanítványait, akikben hasonló lelkesedést tudott kelteni a studiumok iránt. Hány ifjúnak éppen az ő lelkesedése adott kedvet a tanári pályára és hányan vagyunk, akik szerte az országban az ő szaktárgyaival az ő szellemét ápoljuk a katedrán! És tanúvallomásra hívom fel minden tanítványát, összes iskolatársaimat, vájjon nem szerető, jóságos szívéért tekintettünk rá mint atyánkra és neveztük „bácsi"-nak? Ha páratlan volt mint nevelő az ifjúsággal szemben, épülésünkre szolgált mint tanártársunk határtalan szorgalmával, pontosságával és lelkiismeretességével. Tanári hivatását mindennél többre becsülte és mindennek föléje helyezte. A végzetes kór már aggasztó mértékben elhatalmasodott rajta, de sem kéréssel, sem fenyegetéssel nem volt rábírható arra, hogy Budapestre menjen, mielőtt az érettségi írásbeli dolgozatokat át nem nézte. Általános érdeklődését és széleskörű olvasottságát, nagy szorgalmát és erős munkabírását kitűnő előadással, bátor stílussal párosította; a tudós tanár fogalmát nemcsak kimerítette, hanem valóságos tudós is volt, aki lelkiszükség letét elégítette ki, midőn tudományos kérdésekben búvárkodott és róluk iro gatott. De mint a magyar kultura lelkes bajnoka, kevésbbé az elvont elmék embere volt, mint inkább a gyakorlaté. Az elemi iskolai oktatás kérdéseit oly szakszerűen fejtegette mint a középiskolai paedagogiáéit. Több idege;, nyelvű müvet lefordított; míg a viszonyok engedték, gyakori utazásaival ápo! a külfölddel a kapcsolatot. De a külföldnek sem nyelve, sem szelleme, ser hatalma nem változtatta meg fanatismusig menő magyaros érzését. Népünknek hibáit nálánál megértőbben legfeljebb a nagy Széchenyi szemlélte. A magyar szellem bármely megnyilvánulásának legjobb indulatú bírálója lévén, hazafias lelkesedéssel azon volt, hogy a külföld is tudomást szerezzen fajunk kiválóságáról. A Vox Urbis-nak, majd utóbb Alma Roma öt világrészre szóló hasábjain klasszikus latin nyelven sorra megírta Petőfi, Jókai, Madách és Széchenyi jelentőségét s ugyanott esetről-esetre beszámolt a magyar élet fontosabb mozzanatairól. Optimista hazafias lelke az egész magyarság művelődését szolgálta ugyan, de szívének legnemesebb érzéseit, lelkének legnemesebb erejét az iskolán kívül annak a vidéknek szentelte, amelynek szülötte volt, a költők dalaitól visszhangzó Balatonvidéknek s ott is elsősorban a Helikonok városának, a „magyar Weimár"-nak, Keszthelynek. A 33 év egybeforrasztotta a várossal, úgyhogy fiának érezte magát. A vidéki tanárra várakozó u. n. társadalmi kötelességekből mindenkor kivette a részét, nem ritkán mint szerencsés kezű kezdeményező. A lakosság zömét alkotó iparososztályból toborzott Dalárda őbenne egyik alapítóját tiszteli. Ki tudna beszámolni arról a sok aggodalomról, arról a megfeszített munkáról, amelyet a hazafias keresztény gondolat érdekében vállalt azon célból, hogy városunknak hírlapja, újságja legyen ? És, öreg meg fiatal iskolatársaim, nemde emlékezünk rá, hogy kigyúlt az arca, midőn Keszthelynek ama nevezetes irodalmi ünnepeiről tárgyalt, hogy ragya-