Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1926

14 Két évvel később a 9-ik szimfóniát vezényelte, jobbanmondva résztvett a vezénylésben, de semmit sem hallott a feléje áradó orkánszerű tapsból. Csak akkor eszmélt, amikor egyik énekesnő kezénél fogva a közönség felé fordította. Anyagi gondok is gyötörték. Gallitzin Miklós orosz herceg felszólítására készült utolsó öt vonósnégyeséért pénzt nem is kapott kézhez. A családi bajok aztán teljesen tönkretették. Túláradó szívének minden szeretetét unokaöcscsére, a léha Károlyra pazarolta, aki méltatlan lett bizalmára. Ez a nyegle fiatalember annyira jutott, hogy 1826. nyarán főbelőtte magát. Nem halt meg, de majdnem megölte Beethovent, aki ezt a rettenetes izgalmat nem heverte ki sohasem. A szomorúság örvényéből mégegyszer szabadulni iparkodott. Hozzáfogott tehát életének főtervéhez, az ő Faustjához, az öröm megénekléséhez, amelyet egész életében hiába keresett. Előveszi Schiller az örömhöz irt ódáját s szövegére befejező kórust készít a szimfónia végére. Évről-évre halogatta e feladatnak megoldását s csak utolsó napjaiban sikerült elérnie célját. A szimfónia négy tételében eddig nem tapasztalt méretekben bontakozik ki Beethoven csodálatos zenekari művészete. Még mielőtt az emberi hang baritonja felhangzik: „Barátim, miért e bús hang?", az egész zenekar hirtelen elhallgat, csend áll be. E misztikus csendben leszáll az égből az öröm, szinte természetfölötti nyugalommal, hogy besurranjon minél könnyebben a gyógyuló szívekbe, hogy megsimogassa a szenvedéseket. De nemsokára feltűnik az induló ritmusa, a tenor tüzes éneke támadást intéz a fájdalom ellen s mint zúgó apródok rohannak végig Beethoven ihletett kiáltásai, mintha hallanók ziháló leheletének erőltetett zakatolását. Vallásos rajongás, vagy amint Romáin Rolland mondja, a szeretet deliriuma felváltja a harcias kedvet. Magasztosán csendül fel a végtelen emberszeretetet hirdető: „A halandó mind testvér lesz." Az emberiség myriádjai ujjongással rohannak az ég felé, hogy békejobbott nyújtva szívére öleljék az öröm istenét. A lángelme műve győzedelmeskedett s az olasz operákért rajongó Bécs megdöbbent. 1824. május 7-én adták elő először. A siker leírhatatlan volt. Az emberek sírtak, Beethoven pedig elájult az izgalomtól a hangverseny után. 24 óráig étlen és szomjan félálomba merülve teljesen felöltözve maradt. Elérte tehát azt, ami egész életének célja volt. Megragadta az örömet. Semmi sem tudta már megtörni a féktelen erőt, amely már gúnyt űzött a fájdalommal. Hiába Beethoven győzött; a halálban már nem hisz többé ! De a halál mégis csak kopogtatott. 1826. őszén erősen megfázik, mellhártyagyulladást kap. Barátai távol vannak. Károly öccse megfeledkezik róla, az orvos későn érkezik és rosszul kezeli. Hatalmas szervezete még heteken keresztül küzd a kór ellen. 1827. február havában a harmadik operáció után így szól barátaihoz: „Türelmes vagyok, arra gondolok, hogy minden rossznak van valami jó oldala is." Ez a jó oldal a megváltás volt. Vihar közben halt meg, hózivatar volt és mennydörgött. A természet maga szolgáltatta a gyászindulót. így szállt el lelke 1827. március hó 26-án, délután háromnegyed hat órakor. Keserves, sok fénnyel, de még több kínnal kevert élete volt. Egy rendkívüli szellemnek kínlódása a földiekkel, vergődése a világ gyarlóságaival, de egyszersmind megbékülése a zeneművészetben, amidőn lelke erejével felemelkedik közvetlenül Istenhez. — Wagner Richárd rajongva mondja, hogy munkái mellett a modern civilizáció eltörpül és hazánk fia, Liszt Ferenc így kiált fel: „Beethovent érteni az élet fő boldogsága." Hatásának titka abban rejlik, hogy zenéjének tükrében minden emberöltő önmagára ismer. Ezért mindig modern lesz zenéje. A formák elévültek ugyan, de gondolatai itt élnek közöttünk. A mai napon, amikor mindenki áldoz emlékezetének, forduljunk mi is hódolattal a bécsi sírhant felé és jusson eszünkbe, hogy reménykedő szivvel jött egyszer hazánk földjére, hogy a magyar dal szépségeitől megitta-